Álomvilág - Az alku

Nyolcadik fejezet - Az Álomvilág

Percekig sétáltak a fagyos télben, ahol a szürke égből egyre gyarapodtak a lehulló csillogó hópihék, akár a csillagok. Mindketten reszketve ölelték körbe magukat, és vacogó fogakkal sétáltak a vádliig érő hóban.

- Ebből elég! – kiáltott fel Benke – Idővel csak hidegebb lesz! Most kell tennünk valamit! Ha nem is egy házat, de egy kabátot biztos ide fogok teremteni! – mondta haragosan a fiú, majd megállt és becsukta szemeit. Nagylevegőt vett, majd kifújta a párás felhőt. Erősen koncentrált, amin Lile kis híján elröhögte magát, de visszafojtotta, nehogy megzavarja a gondolkodásban.

Benke körül a levegő gyorsabban kezdett el örvényleni, ezzel felkavarva a földön lévő pelyheket, az égből hullókat pedig a lassan forgó örvénybe vonzotta. A levegő kissé felhevült, de nem olvadtak el a pelyhek, lassan körbe forogtak Benke körül, aki két kezét kinyújtotta. Kezei közé áramlottak a forgó pelyhek, összeálltak egy nagyobb alakká, majd szétrobbantak, és köztük ott volt egy melegnek látszó téli kabát. Benke kinyitotta a szemét és amint meglátta a nagy, vastag és bundás kabátot elmosolyodott. Felhúzta magára és becipzárazta, majd ránézett Lilére.

- Próbáld meg te is! Egészen könnyű, csak rá kell érezni, na meg elképzelni! – javasolta Benke.

Lile bólintott bizakodóan, de egyelőre, még azt sem hitte el, hogy Benkének sikerült a semmiből egy kabátot varázsolnia. Becsukta szemeit és kinyújtotta két kezét. Olyan erősen koncentrált amennyire csak tudott, de pár perc után se történt semmi, csak hogy szinte megfagyott.

- Ez nem megy! – Kiáltott fel durcásan Lile – Ez hülyeség, ilyen nincs! Hogyan tudnék egy kabátot idevarázsolni? És mindjárt megfagyok! Ez képtelenség, őrültség!

- Lile! Ne akadj már ki, mindjárt megfagysz, ha nem sietsz! – mondta mérgesen Benke.

- Már egy ideje próbálkozok, csak éppen olyan hideg van, hogy azt se tudom mennyi egy meg egy! Itt fogok halálra fagyni, ha tovább próbálkozok!

- Jó akkor ne legyél mérges, majd én varázsolok neked kabátot! – jelentette ki Benke, majd kinyújtotta kezeit, és ugyanúgy, mint az előbb elkezdett örvényleni a levegő, majd a hópelyhek összegyűltek a két keze között, végül lerobbantak a kabátról.

Lile ámulva nézett a fiúra, majd durcásan fintorogva elfordította fejét. Benke sóhajtott egyet, majd a lányra terítette a kabátot, aki erre elpirultan lépkedett hátra, de végül belebújtatta áthidegült kezeit a kabát újába és felcipzárazta a kabátot.

- Még mindig nem hiszed, hogy lehetséges? – kérdezte cinikusan Benke, amire Lile csak fintorgott egyet. – Haladjunk, mert még találnunk kell valakit, aki elvezet minket a Rémhez, mielőtt véletlenül belébuknánk és felkészületlenül kerülnénk vele szembe, aminek következtében... Meg tudnánk halni? – kérdezte elhidegült arccal Benke, amire Lile arcvonásai is megfagytak, majd egy pillanat után egymásra néznek.

- Hogyne tudnátok meghalni? – kérdezi egy ismeretlen, magas hang.

A két fiatal ijedten nézett körbe, keresve a hang forrását, de semmit nem láttak, minden csillogott a fagyos fehérségtől. Feszülten támaszkodtak egymás hátának és remegve támadóállásba helyezkedtek. Csend ülepedett az apró hó szemcsék hullására, a halkan susogó szélre, fák lombjaira és a messzi tájra, ugyanígy csak a fáknak a törzse adott kontrasztot a végtelen fehérségnek.

- Ki beszélt? – kérdezte bátran Benke, miközben erősen koncentrálva fürkészte a tájat.

Egy pillanatig nem kaptak válasz, majd egy fatörzs mögül egy fehér róka lépett ki. Gyönyörű és selymes szőre tökéletesen beleolvadt a hasa aljáig érő hóba, ahonnan csak a gyönyörű kék szeme villogott. Lile és Benke csodálkozva nézték az állatot, ami beszélt, és egyáltalán nem hétköznapi színe volt. A róka szemeit összehúzta egy réssé, majd egy csalódott pillantást vetett Benkére.