Álomvilág - Az alku

10. fejezet - A holdak útja -

Benke szemei előtt egy hideg szellő fújt át a falun, és annak lakosain, minden értelmét vesztette, az idő megfagyott, leálltak a fogaskerekek. A fiú nem bírt megbirkózni a szemében felvillant rémületes képpel, mely az érzéseit szívének könyörtelen facsarására kényszerítette, gyomrát kitöltötte a görcsös fekete nehézség, de bárhogyan is próbált szabadulni, akár a szorító kötélből, akár ebből a „rémálomból", nem sikerült. Semmi. Még sírni sem tudott, annyira lesokkolta az elé tárult sötét vanitassal megfestett elrettentő kép. A lányt a felismerhetetlenségig szabdalták az óriás tüskék, melyek között a vörös, akár egy gyenge patak, csordogált a földön. Benkében ragadt az üvöltés, hangszálai nem engedelmeskedtek neki, sokáig levegőt se tudott venni, csupán látni tudta, azt, ami még rémálomnak is borzalmasan fájdalmas lett volna.

- Miért néz így Benke? – kérdezte furcsállva Lile, ugyanis Benkének arckifejezésére telepedett rémület valahogy nem nyert értelmet. A lány megkötözötten ült a térdén, és Zorára nézett kérdően, amikor a róka elkáromkodta magát.

- Ezek a kis szarcsimbók törpék igazán nyomorult pokolfajzatok! Még mindig megvan ez a rossz szokásuk! – morogta bosszúsan a róka, miközben hunyorogva pásztázta Benke környékét. – Ezek a törpék valamiért jobban szeretik megenni a megkínzott lelkeket. A megkínzott alatt nem úgy értem, hogy testileg bántalmazzák, hanem magát a lelkét terrorizálják. Látod ott az a pár füstölőt? Azok különleges füstöt engednek a levegőbe, amitől a lelkek a legrosszabb rémálmai testesülnek meg „lelki szemeik" előtt, mármint beképzelnek maguknak valami szörnyűséget. Ezután, ha már eléggé ki van készítve szellemileg a lélek, akkor egy finomat lakmároznak belőle.

- Ez borzalmas! Szegény Benke, vajon mit láthat? – kérdezi bosszúsan Lile.

- Az egy jó pont, hogy felébredt, most már csak meg kell szöknünk innen valahogy, vagy ha felfalják, akkor meg fog halni a valóságban.

- Akkor ők is olyanok, mint a Rémek?

- Nem, ha ezek a törpék elfogják egy alvó embernek a lelkét, és felfalják, az az ember nem hal meg, mert az csak a lelkének a fele. De most nem is ez a lényeg! Valahogy kergesd el innen és a gazdám mellől a kis nyomorult törpéket! Én itt addig valahogy egy kiutat fogok neked készíteni a ketrecből!

Lile optimistán bólintott és egy mély levegőt követően erősen koncentrált. Ahogy látta, hogy a törpék milyen hevesen és éhesen táncolják körbe a rémült fiút, akit nem is a törpék izgattak abban a pillanatban, egyfajta düh tört be Lile szívének falán. A veszedelmes érzések egyszeriben törtek ki – nem csak Lile szívéből, hanem a falu fölött gomolygó sötét és bosszús felhők közül. Benke riadtan kapta el tekintetét a szörnyűséges ketrecről, a nem sokkal mellette becsapódott végítéletes villámra, ami egyszerre öt törpöt pusztított el a Képzelet világából. A vihar egyre csak gyűlt és vált veszedelmessé, félelmetessé és haragossá. A meleget óriási pusztító szelek fújták el a könnyű faasztalokkal, székekkel, ládákkal és hordókkal. Ám a kegyetlen szélvihar válogatás nélkül még rengeteg dolgot kapott fel, és egy kis idő múlva a falusi törpéknek már nem csak az erős szelek csapkodták hátukat, hanem a fekete felhők közül zúduló éles eső is, mely minden tüzet eloltott, és a füstök szagát is elmosta. A villámok melyek hét hegyen túl is élesen hallatszódtak várakozás nélkül csaptak le, villogó fehér sárkányként, ami válogatás nélkül harapott minden ellenségbe, és tiporta sárba. A fények felvillanásai sokszor drámaian megvilágították a rémült törpék arcvonásait és a jeleneteket, mint egy fotó sorozatban.

- Hé-hé! Ember! Figyelj oda! Még a végén minket is eltalálsz! Kontrolláld magad! – figyelmeztette Zora a lányt, aki megrezzenve nézett a rókára.