Álomvilág - Az alku

Negyedik Rész - Érzések viharos tengere

Már esteledett, amikor Lile kivette a sütőből az apró csokis kekszeket, és egy tányéron felvitte szobájába, két bögre tejjel. Édesanyja keserűen nézte lányát, aki baktatott fel a lépcsőn, két bögre tejjel. Szemeiben kétségbeesettség és szánalom hullámzott, majd a telefonjához kapott, amikor kicsordult az elszomorodott csepp.

A lány az órát fürkészte, miközben székén ülve lábait lóbálta szobájában. Várakozott egy vendégre, aki már számára egy olyan barát volt, aki nélkülözhetetlen, vagy inkább az egyetlen. Tudta, hogy édesanyja nem nézi jó szemmel, amit csinál, és egyáltalán nem érti, de nem keltett benne szégyenérzetet, és nem is akarta eltitkolni jóformán. Ő csak találkozni akart vele, és boldog lenni.

- Helló, Lile! – kiáltott fel egy ismerős hang, mire Lile elkapta tekintetét az óráról. Ajkai még nagyobb mosolyra húzódtak, és rögtön felállt, majd odahúzta Benkét az asztalhoz és leültette.

- Szia! – mondta Lile, teli boldogságtól csillogó szemekkel – Vegyél egy kekszet, én csináltam.

Benke meglepődötten nézett a kekszekre, amik egyre jobban hívogatták a kezét. Bármennyire is meg akarta kóstolni, kezeit visszahúzta mielőtt felvehette volna a kekszet a tányérról, majd a lány csalódott szemeibe nézett dacos és komoly arccal. A fiú szemei résnyire szűkültek, és felállt a székből, majd Lile elé lépve magasról nézett le a lányra.

- Ne vedd ilyen könnyedén ezt az egészet! – jelentette ki, céltudatosan, erős akarattal. A lány megszeppenve nézett vissza a fiúra, akinek zöld szemében most nem csillogott a fény, ami eddig mindig ott volt. – Ez már nem játék. Egyre jobban érzem azt, hogy valamire nem emlékszem, és márpedig az a valami nagyon fontos. Azzal a Rémmel kapcsolatos.

Lile feldühödött, és egyáltalán nem értette, hogy a fiú miért nem vett a sütiből, amit neki készített. Tudta, hogy a helyzet, amibe voltak egyáltalán nem játék, de mégis számára ez egy reménysugár volt, mely melengette gyenge és fagyott szívét. Morcosan fintorgott a fiúra, aki csak egy lépésnyire volt, és fölé magaslott. Tekintete a dühtől forrt, és szemeiben az üres tekintetű fiú tükröződött. Lile szinte érezte, hogy a levegő körülöttük lehűlt, olyan rideg tekintettel nézett le Benke a lányra.

- Miért vagy ennyire félős? – kérdezett vissza a lány, olyan tekintettel, amilyennel a fiú sújtotta őt is.

- Nem félek – motyogta Benke, rezzenéstelen arccal, majd felsóhajtott, hátra lépett egyet a lánytól és elkezdte vakargatni a tarkóját – csak... Hát nem is tudom, rossz, hogy nem emlékszem mit mondott, és legfőképp, hogy én mit mondtam. Ez egy kissé nyugtalanít – értette meg a lánnyal, aki szintén kifújta a benne felgyülemlett kellemetlen érzéseket. Szemei elkerülték Benke arcát, majd végül felnézett a fiúra.

- Benke – mormolta Lile, akinek arca elsötétült, és szemeiben látszott, hogy fontos dolgot akar elmondani – Én... Emlékszem – bökte ki végül a lány, de szemeit le sem vette a vele szemben álló lesokkolt fiú zöld szeméről, majd egy parányi szünet után folytatta – mindenre, azokból az álmokból, amelyekben megjelent a Rém.

Benke szemeit nagyra nyitotta, majd meglepődött arca mérges tekintetbe fordult át. A lány tudta, hogy el kellet volna mindent mondania, és nem lett volna szabad hazudnia, éppen emiatt torkában gyengéden szorító keserű érzés fojtogatta, mely lassan legördült a hasába, egy nehéz labdává válva. Lile nyelt egy nagyot, félt belegondolni, hogy Benke milyen szavakat nem mondott ki.

- Miért hallgattad el? – kérdezte a fiú, miután megpróbálta lenyelni a dühének többségét, de az arcáról nem sikerült lemosnia a látható indulatokat. Ugyan még sok kérdése volt, de csupán ezt az egyet kérdezte meg.