Álomvilág - Az alku

11. fejezet - Útirány: Lefele

A csúcsfényeket színező érzések, az árnyékokat eltakaró gondolatok, hasítva haladtak át a perceken, kizárólag egyetlen irányba. Egyenesen előre.

- És most mihez kezdjünk? Zora sehol, és semmi ötletünk nincs, hogy merre is kéne mennünk... - motyogta Lile, miközben lassú lépteik egy ütemben haladtak át egy holdon, amikor egy mély és nyikorgó hangot hallottak, mintha valami óriási fogaskerék megszorult volna. A holdak egyszerre remegtek bele a hangos dübörgésbe, amikor az útnak a végéről elkezdtek egyesével aláhullani a holdak a végtelen mélységbe. A két fiatal riadtan pillantotta meg a lehulló holdakat, és azon nyomban kézen ragadták egymást majd az ellenkező irányba vették a nyúlcipőt. Szaladtak, amennyire csak tudtak és ugrották át a holdak közti távolságot, de menekülésüket megnehezítette a holdak folyamatos mocorgása, és a dögvészként terjedő csillaghullás. Akárhányszor egy hold leesett az útról, és elért egy bizonyos mélységet, a következő már követte is a végtelenségbe, ám ez a folyamat csupán pillanatokat vett igénybe. A két menekülő fiatal sürgősen kapkodta lábait, de a holdak sora egyre csak fogyott, megrendítve a többit. Mintha egy ismerős érzés kerítette volna őket hatalmába. Pontosabban az, amikor álmaikban, a futást valami lelassítja, megnehezítve mozgásukat, ezzel félelmetes feszültséget keltve. A talpuk alatt lévő holdat is elérte már a „betegség" halálos szele, megrendítette az eddig szobrozó csillagot, s ennek hirtelen hatására, Lile egyensúlyát vesztette. Szerencse, hogy nem volt egyedül és Benke gyorsan felhúzta, mert valószínűleg már ott feladta volna. A gyors pihenés után futottak tovább, majd nagy lendületet véve megpróbáltak átugrani a következő holdra, amibe épphogy csak sikerült belekapaszkodniuk. Lile erősen markolt bele a holdba, de annyira, hogy a vajszínű szagtalan agyag a körmei alá túródott. Ekkor adott hálát az istennek, hogy olyan ízléssel áldotta meg, ami kicsit se vonzódik a gigantikus méretű műkörmökhöz és az efféle dolgokhoz, így is eléggé fájt neki, de még ha úgy lett volna! Soha nem sminkelte magát, aminek nem csak az ízlése volt az oka. Összeszámolva három nyomós okot mormolt magában mindig, amikor meglátott egy csodaszépen kisminkelt lányt – elsőként, nem tudja normálisan kisminkelni magát, másodszorra, nem is áll jól neki, harmadszorra nincs ideje reggel, amikor mindig épphogy csak beér a suliba – mindegy mennyire kapta el az irigység sárga színe, végül mindig sikerült magát meggyőznie ezekkel a nyomós okokkal, és visszanyernie önbizalmát.

Benke, miután könnyedén felhúzta magát, visszanyúlt Liléhez, majd erősen egymásba fonták kezüket, hogy még csak véletlenül se csússzon ki a lány. Végül kisebb erőfeszítések után Benke felsegítette, elgondolkodva vékony karjain – „hogy lehetnek ilyen törékenyek?". Benke még sosem fogta meg egy lány kezét ilyen magabiztosan, emiatt nem volt eddig tudatában, hogy a lányok milyen törékenyek is tudnak lenni. Az hitte eleddig, hogy amikor azt mondják, hogy a lányok törékenyek, mint a virágok, akkor az csak egy enyhe túlzás. De végignézve a lányt, akinek pihe súlya, szinte nádszál vékony karjai, és hófehér, puha bőre van, elismerte a mondat igazát.

Már csak két hold volt mögöttük, és nagyon elfáradtak ebben a halálfutamban, amit az a furcsa légkör keringett körül; hogy a futás minél nehezebb, annál stresszesebb a helyzet.

- Nem eshetünk le, mert akkor meghalunk! – kiabálta Lile nagy levegők között szinte fulladozva, mélyen belekarolva a fiú erős kezébe.

- Na ne! – kiáltotta vissza Benke cinikusan, mire Lile csupán fáradságával tudta volna megmagyarázni – és elismerni - ésszerűtlenségét, de még ahhoz se volt ereje, inkább betudta a fiú visszaszólását az aggodalmaként.

- De nekem ez már nem megy! Nagyon kifáradtam! – lassított le a lány és megpróbálta elengedni a fiú kezét, mire az dühösen visszanézett rá.