Le, a csillagok közül [Supernatural/Destiel] - BEFEJEZETT

~ 3.

Mire észbekaptak, már az Impala motorháztetején nyújtóztak mind a négyen, a csillagos égbolt alatt. Fák által alkotott tiara közepén telepedtek le, az erdőben, a távcsövet az égnek szegezve állították fel. Csend volt. Síri csend, csupán ritka pillanatonként motoszkált egy-egy vad vagy rágcsáló a cserjék között, közben tücsökzene sem hallatszott. Csak egymás nyugodt, lassú sóhajait hallgatták és azt, hogy hogyan kettyeg Sam órája perc-perc után.
- Hány óra? - nyögte Dean egy lusta sóhajtás alatt. Megfontolt modulatokkal csusszant feljebb, hogy felülhessen.
- Negyed tizenegy, kérem alásan. - kommentárolt Sam, aztán fáradtan visszavágta karját magamellé.
- Biztos ma fognak hullani a csillagok?
- Viccelsz? A média csak erről zeng, Cassie! Nem halaszthatjuk el! - sóhajtott Gabriel - Csak várjunk.
- De meddig? - kontrázott rá Dean egy kényes szemforgatással. - Nem ilyennek képzeltem ezt az estét, lehet csak polgárpukkasz--
- TSSS TSSS, HALLGASS, ODA NÉZZETEK! -  bökdösött Sam szüntelenül az ég felé. Ahányan voltak, annyi felé kezdtek tekingetni az ég irányába.
- Nem látok semmit.
- Sammy, te vaklégy!
- Ne ne ne ne, csak figyeljetek!
Mozdulatlanul pásztázták az egeket arra várva, hogy történjen valami. Dean a tőrjén tartotta a kezét, biztos, ami biztos. Nem igazán az izgalmak híve, szeret mindíg felkészülve lenni.
- Láttátok!?
- Gabriel, ne szivass már, nem volt ott semmi... - hábrogott Dean, mikor az arkangyal felpattant a motorháztetőn. - és most azonnal dzsalsz le a kocsimról, mert megfaricskálom a virgácsaid!
- Várj már! - leugrott a kocsiról, tekintetét az égre szegezve.
És valóban. Még egy hullócsillag átvágott az égen, szédítő gyorsasággal!
- Kezdődik! - lelkendezett Sam.
- Innen nem látjuk tisztán! Utánam! - Gabriel nagyokat szökellve vágott be a fák sűrűjébe, majd gyors futásba kezdett.
Még a távolból odarikkantotta nekik: "Gyertek a pusztára, ott találkozunk!"
- Bolond angyal. - morogta Dean egyhangúan.
- Én benne vagyok! - vigyorgott Sam vakmerően, ő is nekiiramodott, de még Deanélhez fordult. - Nem jöttök?
- De...megyünk.
Ezután már Sam alakja is eltűnt a rengetegben, csak az hallatszott, ahogy utat tör magának a kúszónövények száraz kaccsai közt. Dean türelmesen bevárta Castielt, míg lekecmergett a motorházról. Magához vette a teleszkópot, a vállára vágva azt karolta fel gyengéden angyalát. Castiel egy halvány mosolyt villantva hagyta, hogy vadásza vezesse őt, nem érdekelte hová. Csak együtt lehessenek, kettesben.  De a lelkét mégis nyomta valami, sőt. A padlóra is ránthatta volna a nehéz kő, ha nem vigyázott volna eléggé. Titokban neki a "kettesben" fogalom túl sok volt. Túl sokat voltak már csak ketten. Már a romantika is lerágott csont, nem hogy az együttlét. De félt kimondani mit érez. Inkább elnyomta magában hogy s mint áll, közben úszott az árral. Az élet soha nem állhat meg, show must go on, baby~ Nem törődött a saját érzelmeivel, csak hogy mást se ne terheljen. Ilyen a jó öreg Cas.
Már hosszú percek óta bóklásztak a vaksötétben, de nem bánták. Ameddíg az orrukig elláttak vagy nem mentek fának, addig nekik jó volt. Élvezték a körülöttük tomboló csendet, és az enyhe huzatot elsuhanni a fülük mellett. Ekkor jutott tudatukra, hogy hamarosan véget ér az erdő. Onnan is tudták, hogy hirtelen vágta őket arcba Gabriel viszhangzó visítozása, és Sam álmélkodó kacagása.
- Srácok! Gyertek gyorsan! Ilyet tutira nem láttatok még! - örjöngtek mindketten.
Szaporábbra vették a tempót, amikor végre valahára nem láttak már fát, csak a horizont alatt pár tanyát, meg egy nagyon pici és egy nagyon nagy embert mutogatni az ég felé a gyönyör extázisában.
- Dean...
- Cas.
- Ez csodálatos.
Az eget több száz, sorozatban felizzó, vakító fénycsóva övezte. Volt, amelyik szemmel alig látható, és  volt, amelyik pedig szédítő közelségben vágta át a kékes-fekete ívet. Egyre sűrűbben potyogtak az üstökösök, már-már annyira, hogy szinte nappali fényárt zúdítottak le a földre és az ott ácsorgó vadászokra és angyalokra.
- Igen, Cas. Ez az.
Dean azonban nem az ég felé beszélt. Egyenesen Cas szemébe nézett, onnan figyelte a visszatükröződő csillagfényeket. Valahogy, neki Castiel kékségében szebben ragyogtak a csillagok.
- Nos, srácok. - mosolygott Gabriel, lazán csettintve magamellé varázsolt egy plédet. - Élvezzük a műsort! Sört valaki?
- Naná! - mosolygott Dean, majd letelepedett a plédre, közben hagyta, hogy Castiel szorosan mellé, szinte az egész testére símulva leüljön mellé.
Tekintetüket az égre szegezve figyelték hosszú percekig, ahogy az izzó fénnyalábok sietve hullottak alá és égtek el a légkörben. De volt egy.
- Mi- mi a tosz?
- Mi az Sammy?
- Az a Hold a felhők mögött, vagy...
Mutatott egyenesen arra a tájra, ahol valami megvilágította egy pontban a felhők hátát és úszott lassan a fény, a felhők mozgásával.
- Biztosan, Sammy, no para. - motyogta Dean, még ha nem is volt biztos, és valójában ő is megijedt.
- Add a távcsövet. - mondta hidegen Castiel.
- Mi?
- Add ide! - ismételte meg magát, határozottabban.
Dean gyomra összeszorult, mert tudta, hogy Castiel is hasonlót sejt, mint ő. Itt valami nem kóser, és ezt mindannyian tudják. A felhők mögött rejlő fény erősödött. Castiel közben jobban fókuszált a távollátóval.
Az égi fény addíg erösödött, míg végleg nem tört át a felhőkön és látszólag kezdett közeledni. Egyenesebben hullott a föld felé, és az üstökös farka hosszabban világított.
- Dean-- - Castiel elámult és elsápladt arccal vette lejjebb a csövet a szemétől.
- Mi az, Cas!?
- Dean!
- EZ EGY ANGYAL! - kiáltotta el magát Gabriel, felpattant a plédről abban a pillanatban, mikor ki merte mondani.
A sistergő, kék tűzgolyó közeledett, egyre jobban. Felettük járt a magasban, de a hője már a földet mardosra. Az idősebb vadász a takaróba markolt, és hatalmasat dördült fejében az ösztön.
- DEAN--
Kiáltoztak a vadász után, aki se szó, se beszéd kezdett versenyt futni a közeledő tűzgolyóval, hátha utoléri és meg tud menteni egy zuhanófélben lévő Isten Katonáját. Ritka az az angyal, aki túlél egy zuhanást.
A fűbe lapulva végezte végül, mert a tűzgolyó földetért, hatalmas dübörgéssel és széllökéssel. Feje zúgott, tompán hallott minden zajt. Többek között azt is, ahogy barátai szólítgatják, miután kutyafuttában üldözni kezdték. Castiel térdén csúszva landolt Dean mellett a fűben, ahogy eszétvesztve loholt utána.
- Dean! DEAN...Dean, kelj fel! - rángatta a karját és noszogatta felfelé. Dean támolyogva, de végül könyökére, majd térdére nehezkedett.
Castiel felsegítette, kézfejével az arcát cirógatta.
- Nem sok híjja volt, hogy a meteor nem súrolta a fejed, kedvesem.
- M-mi? - rázta meg Dean a fejét, nem volt neki elég, hogy így is hunyorogva kellett tűrnie a zubogó nyomást a koponyájában.
- Biztosan megcsapta a fejed a szélárnyéka...
Dean nyögve sóhajtott, amint a fejéhez kapott. Egy pillanat alatt kitisztult látása elé katasztrófális pusztítás tárult.
- Amilyen kicsi volt ez az angyal, akkorát terített. - jegyezte meg magának.
A tisztást majdhogynem szó szerint hasította ketté egy hatalmas, egyre méllyülő szántásnyom, krátérré szélesedve. A felszántott talaj pedig jéghideg volt, mégha az ellenkezőjét is hinné az ember. Sam és Gabriel már a kráter két oldaláról mérték fel a helyzetet.
- Mi folyik itt? - közelítette meg mostmár sajat lábán a verem peremét Dean. Sam a hajába túrt, egy pillanatra időzött csak el testvérén, majd újra a kráterbe bámult.
- Ítéld meg te magad.
A szántásnyom feje egy három méter sugarú és méllységű félgömbbé nőtte ki magát, ahogy a természetfeletti lény fénysebességgel belerobbant. De talán, a robbanás nagyobb volt, mint maga az angyal, aki elbukott.
Hanyatt feküdt a mélyedés közebén, malaszttól izzó piciny teste világította be a robbanásnyom magját, majd fénye kialudt. Ébenfekete haja vége parázslott; hófehér, hibátlan palástján kiégve tátongtak foltok és lógott cafatokban feje mellett egy megtört fénykoszorú. Ami pedig a legkülönlegesebb volt, az pedig a kibontakozott, baglyokéra emlékeztető, fehér alapon vörös szeplős szárnya. Ember szemének egy angyal szárnya láthatatlan, sőt tapinthatatlan. De ennem az angyalnak szárnyai másak voltak. Kézzelfoghatóak, nem képletesek.
- Ez egy...ez--
- Ez egy fióka. - fejezte be Gabriel Sam mondandóját. - Ez lehetetlen.
Látszólag mindenki gyomra összeszorult. Dean tétlenül nyelt egy nagyot.
- A fiókák nem kódoroghatnak maguk, főleg nem, hogy lezuhanjanak csak úgy az égből! Ennek a kicsinek a Mennyekben van a helye! - reszketett idegesen Castiel hangja.
- Egyel kevesebb fiatal angyal tanulja most az Urunkat szolgálni. Szimpla balesetből...
- Még ne temessük! - ereszkedett térdre Dean, fél lábával a vájatba lépve. Castiel pánikszerűen elkapta a gallérját és enyhén megemelte a fejét.
- Megőrültél!?
- Csak...csak megnézem, hogy él-e még. Oké? Most pedig engedj el. - gázold bele Dean kedvese lelki tükrébe szigorúan, mire az angyal szorítása enyhült.
Az idősebbik vadász óvakodva hagyta magát lecsúszni a verem falán, porfelhőket kapartatva maga után. Amikor elég egyenletesnek érezte talpa alatt a talaj, lassan felegyenesedett, közben folyamatosan az angyalkát figyelte. Tisztes távolságból életjelet adni nem látszott, kénytelen volt közelebb merészkedni hozzá.
Nem merte bevallani még magának sem, hogy bármely más angyal gyönyöre jobban lenyűgözte, mint Castielé. Hiszen, ez az angyalfióka bámulatos volt, merő tökéletesség! A haja épp olyan sötét, mint szeretett kedveséé, a bőre pedig ezerszer fehérebb. Közelről pedig apró szeplőket látott végigfutni egész testén. Fel sem fogta, mennyire emmélázott, mert már percek óta bámulta a csöppséget zavartalanul, aki feltehetően négy és öt éves gyermek külsejét viselte.
- Úgy látom, ez egy lány. - jelentett felemelt hangon a többieknek.
- De életben van? - támaszkodott térdére Sam a verembe hajolva.
Dean habozva, de felkiáltott.
- Igen. De nincs sok időnk! Sam, hozd a plédet! Be kell takarnunk. A teste mintha jégbe lenne dermedve!
Ahogy Sam elfutott a takaróért, Gabriel is Dean mellett landolt. Felkapta a haldokló angyalcsemetét és egy szempillantás alatt kivitte a kráterből. Castiel pedig jegyesének nyújtott segítőkezet.
Igazából, fogalma se volt róla, hogy vajon élhet-e még. Csak egy belső, hangnak csúfolt indulat késztette arra, hogy hazavigye a pórul járt szárnyast, és még ha nem is tudják megmenteni, tiszteletbeli vadásztemetéssel búcsúzzanak el tőle véglegesen.
Az Impaláig az utat futva tették már meg, nem is figyelve arra, hogy az erdő felett pár eltévedt csillag húzta csóváját a vadászlakuk felé. Az utazás csendben telt, de a feszültség szinte kézzelfogható volt, hiszen perceken állt vagy bukott egyvalaki (vagy akár többek) élete.

Helló, mindenki! Na, az akció sűrejébe vágtam, remélem nem volt túl hirtelen, de még a java csak ezután kezdődik! :3 Castiel lelki panaszai kezdenek kirajzolódni, és az is, hogy erre vajon ki nyújthat megoldást ;) Jó olvasást!
Nixaa is ouuuuut~ 🖖