Le, a csillagok közül [Supernatural/Destiel] - BEFEJEZETT

~ 9.

"A Wiskey csak jéggel és bigékkel esik jól!"
Ez állt a kocsma ajtajának homlokfáján, ahová Deant vitte cigányútja. Hazamenni gyáva volt józanon, így kellett neki egy kis bátorságot nyújtó nedű. Már fél szemmel is jojózott vele a világ, a pultra támaszkodva ült a bárszéken, amit egy dühös bikának érzett magaalatt. Feje belül pörgött, gyomra kavargott, büszkesége pedig porbahullani látszott. Ha talán jobban gyakorolná a gyerekrablást, ő lehetne Észak-Dakota cukrosbácsia. Már csak egy olyan gyanús külsejű, rozsdarágott tragacs hiányzott volna, és szakasztott szervkereskedő lehetne, gúnyolta önmagát. Magábaesve korholta sorsát és emésztette a gondolkodás. Egyre csak azon rágta magát, hogy vajon most mi tévő legyen. Pillanatok leforgása alatt bánta meg halálosan cselekedetét, és jóvá tette volna...Viszont, nem sétálhat vissza szegény kislányért, hogy "bocs, véletlen volt", mert az a bizonyos kocsikázás előbb-utóbb kitudódna. Ugyanakkor az is -ha nem tesz semmit-, hogy ő volt az oka, hogy egy védtelen, bukott fióka életét veszítette az erdőben. Szánalmára mindez az miatt, mert egy ember félt szembenézni rossz tapasztalataival és jóvá tenni azokat.
Kopogott a bárbulton kettőször, mire a pultos tudta, hogy fizetni óhajt. Ránézésre is már épp itt volt az ideje, hogy elhúzzon a sunyiba, hiszen már alig tartotta magát ülve. Ahogy odacsúsztatott pár dollárt a kiszolgáló felé, megkísérelt egy nekirugaszkodásra felkelni. Egyensúlyérzéke azonban megtagadta a parancsot, sőt, az ajtóig is csak cirka négyszer akart hasraesni a saját lábában. Iszonyúan becsípett. Köztudott tény, hogy az ember bánatában annyit tud inni, mint a gödény. Lesajnáló rekintettel kísérték végig a bentartózkodók az esés-kelését, a pincérek egy szemforgatással se reagáltak.
- Ez is, mint a többi.
Alighogy a salakos parkolóra kiért, görcsbe hajlott a gyomra és ökrődve szenvedte vissza az aznap éjszaka elfogasztott italt. Kellett is neki ennyit inni, viszont már nem először esett neki a bárpultnak, tudta mire vállalkozik. Most az egyszer, mind hiába. Nem felejtetett vele el semmit az ivászat. Sőt, még jobban arra késztette, hogy átfusson agyán az, hogy miért is ivott egyáltalán.
Bűzölögve és félholt színű bőrrel ült be a volán mögé, visszaálló karszőrrel bambult ki a fejéből. Még egyszer belegondolt abba, hogy most mit miért tett. Sokat ivott, de az esze jobban a helyén volt, mint valaha. Arra azonban képtelen volt, hogy ésszerű döntést hozzon. Egy határozott mozdulattal elfordította a slusszkulcsot, az Impala felhörgött és mintha mi sem történt volna -egy éjszakai iszogatáson kívül-, a szokásos nemtörődömséggel kifarolt a kocsma parkolójából. Az ég már virradni kezdett, amikor Dean hazaért. Csapzottan, az éjjel egyértelmű jeleit hordozva magán támolygott ki a kocsiból, azt hallgatva, ahogy a házban mozgolódás támad. Párbeszédet hallott a nappaliban:
- Az nem lehet, nem mehetett messzire, igaz?
- Amilyen gyenge volt, biztos nem, Cas. Itt lehet még a közelben!
- Feltéve, ha visszatértek az angyali erői!
- Nem, az nem lehet, nem megy egyik napról a más-- Dean?
Winchester megjelenése félbevágta Gabriel jelenetét. Castiel a kanapén, Sam pedig közvetlenül mellette ült, míg Gabriel a nappali bejáratánál. Deanről lesütött másnapos elmeállapota, ami a jelek szerint nem nyűgözte le a többséget.
- Te részeg vagy? - rivallt rá Sam.
- Na és? - morogta agresszívan, de a szavai összefolytak. - Közöd?
- Igen, van, legalább annyi, amennyi neked.
- Hol van Odette?
Castiel kristályos szemekkel tért a lényegre, látszólag aggódott és sírt. Rengeteget.
Dean nem válaszolt azonnal. Mintha meg se hallotta volna, bebotorkált az ebédlőbe, öntött magának egy pohár vizet és komótosan leült egy székre. Összefonta karjait, és csak görcsösen az asztal fölé hajolt, látszólag teljesen magánkívül.
- Nem válaszoltál Castielnek. - lépett Gabriel haragtól fénylő szemekkel Dean mellé.
A többiek is kíváncsian követték, az első pillanatoktól tudták, hogy Deannek köze van Odette eltűnéséhez.
Az idősebb vadász csak bámult ki a fejéből, hallhatóan nehezen lélegzett. Vagy a gyomrát szorító görcstől, vagy a leszámolás pillanatától rettegve, mint egy halálraítélt.
- Nem értettelek.
Az arkangyal, mint akinek a hangját durva köszörűvel élezték volna, úgy rezonált a dühtől, szeme borosztyánkő-sárgán izzott. Hirtelen csapással súlytott le az asztalra, és torkaszakadtából ráordított a vadászra.
- HOL VAN ODETTE!?
Mint egy nagyothalló, késleltetett válasszal, Dean nem méltatta szavakra, csak egy szúrós pillantásra, egy pimasz vigyorral.
- Nem_tudom. Betűzzem le, Alvin?
A torkánál fogva vágta falhoz és emelte a magasba az arkangyal emberfeletti erejével a vadászt. Levegőért kapkodva vörösödött a feje, de Gabriel tudta, hogy bűnös és jól esett neki kínozni. Ha Sam nem lép időben, talán megfolytani is képes lett volna.
- Utoljára kérdezem, Dean kibaszott Winchester... Hol van Odette és MIT TETTÉL VELE?
- Gabriel, elég! - taszította el karját a vadász nyaka felől, aki rongybábúként rogyott a földre, kiduzzadt nyaki erekkel.
- Tud valamit, érzem, hogy tud valamit! - mutogatott az angyal a földön fetrengőre. - Ez az ember mocskos, akár egy latrina.
Megvárták, ameddíg ülőhelyzetbe szenvedte magát és újra normális ütemben vert a szíve. Castiel, aki mindezt eddig csak távolról figyelte, a legjobban küszködve az erőszak mentes kirohanástól, odalépett élettársa elé. Pupillája remegett, tenyere izzadt, a malaszt a testében pedig gyilkolni kívankozott. Olyasféle ösztön támadt benne, amit egykoron akkor érzett, amikor Dean védelmére kellett kelnie... Most ellene volt. Minden erejével.
- Dean. - remegte - Hol...hol van Odette?
Könnyivel küszködött, mikor válasz nélkül hagyta vadásza. Ismét csak lehajtott tekintettel meredt a földre, mint egy bűnős kisfiú. Csak most nagyobb volt a tét, mint egy labdával betört ablak. Most egy élet forgott kockán.
A fekete hajú angyal, minden erejét visszafogva, letérdelt Dean elé, belemarkolt a hajába és a tőle tellhető legnagyobb gyengédséggel hátrafeszítette a fejét. Dean beleszisszent a mozdulatba, de látva az izzó kék szemeket, lélegzetét visszafolytva várt sorsára.
- Mondd. Mondd, hogy nem tettél semmi hülyeséget. - zokogta el mondata felét az angyal, bár könnyek nem szöktek szeméből. Jobban inkább a harag és a csalódottság késztette sírásra, mintsem a szomorúság.
Dean végül vett egy nagy levegőt és nyelt egyett. Mostmár, ha eddig nem is, féltette a koszos kis életét és halálfélelme felülkerekedett a nagy száján. Muszály volt igazat mondania.
- Csak. Csak elvittem kocsikázni.
- Az éjszaka közepén!? - féktelenül süvöltött rá jegyese kitörő hangja. Olyan erővel, hogy berezegtek az ablakok.
Castiel nem bírta tovább, felkelt, és hajába túrva elsétált pár lépést. Ha pár pillanattól tovább néz Dean szemébe, talán megfordul a fejében, hogy átszúrja a torkát. Soha életében Deanre -sőr, emberre- nem volt még ilyen megszállottan dühös és kívánta a Pokol tüzében elégni. Egy olyan ösztön uralkodott el rajta, amitől semmi hatalmasabb nem létezik a világon. Talán, Dean volt az egyetlen, aki még ezt nem vette észre.
- Hová vitted?
Dean pillanatokig hallgatott.
- N-nem tudom--
- Egyáltalan miért vitted el? - hangja továbbra is eszelős volt. Angyala teljesen kikelt magából.
A félrészeg férfi felsegítette magát, a falon felfelé csúszva, de ha tehette volna, engedte volna maga alatt megnyílni a talajt. Tudta, ha kitudódik, nem lesznek restek az életével törleszteni hibáját.
- Én-- én csak...nem gondolkodtam.
- Azt látom.
- Cas.
Szánalmasan könyörögve, hajlongva közeledett az angyal felé, annyira megalázkodva, amennyire csak lehetett. Egyik kezéért nyúlt, amit Castiel hidegen engedett megfogni, majd hagyta, hogy Dean remegő ajkakkal megcsókolja. Újra és újra.
- Mellettem a léted eltörpül. Ha tehettem volna - elnyomott haraggal préselte fogai közt a szót Cas. -, eltaposhattalak volna, mint egy bogarat. Mintha mi sem történt volna. De nem tettem. Tudod miért? Mert szerettelek. Szerelmes lettem beléd, neked lettem teremtve. A védelmedre. És aki érted él, azt nem illik eldobni... nem igaz?
Dean végigkövette Castiel élettörténetét a Földön. Halálos, rögös úton kísérték egymást végig, ráncigták ki egymást a halál torkából, ismerte és szerette egyik a másikat. De vajon, mire utalhat ezzel? Ezzel az egy mondattal..."És aki érted él, azt nem illik eldobni, nem igaz?"
A vadász fejében motoszkálni kezdett valami. Két kép egy szempárról. Két kép egy mosolyról. Két kép egy hajszínről. Két kép, két különböző személyről. De a képeken minden teljesen egyforma volt. Odette és Castiel. Két angyal, aki neki lett teremtve. Csak neki. Hogy boldog legyen.
Feleszmélt. Megértette, hogy Odette miért emlékeztette őt Benre. Az érzet, amit a kisfiú keltett Deanben, az apai ösztön volt. Azt azonban vak volt észrevenni, hogy az a bizonyos félelem, amivel Odette közelségét jellemzni tudta, nem igazán az volt, mint aminek mutatkozott. Ösztön volt. Ugyanolyan ösztön, mint mikor Dean versenyt futott Odettel bukásakor vagy mikor hazahozatta őt. Azt hazudta, hogy életben van, mikor még nem is tudta biztosra. Az Ég üzent neki, belső hang képében. Hogy nem hagyhatja a kislányát veszni. Se most, se soha.
Castiel már könnyzuhatagon keresztül látta, ahogy Dean ledöbbenten térdel előtte. Lesokkolt. Minden jelet eddig félreértelmezett. Odette nem egy gyilkológép volt, egy beépített ember...Hanem egy családba beépített ember. Lelket adott hőn szeretett tárgyának, az Impalának: megkérdezte, hol fáj neki és mi, cserébe Baby segített volna őt a családban tartani. Erre ő száműzte, és jelenleg hagyja meghalni.
Fémes koppanás kíséretében csúsztatta ki kezeit kedvese kezei közül az angyal. Az eljegyzési gyűrűje koppant a parkettán. Dean üveges tekintetét odafordítva mélázott el. Most aztán igazán, emberesen elcseszett valamit. De úgy, mint egy valódi, pszihopata tuskó. Szó szerint, az egész életét.
- Rám már ne számíts. - zokogott Castiel. - Végeztem veled, Dean Winchester. Elegem van. Elfáradtam a kedvedben járni.
Gabriel és Sam észre sem vették már, mennyire elhátráltak kettejüktől. Annyit láttak a távolságból, hogy Dean térdelve remeg, rázkódok a légszomjtól és söpri tenyere alá a karikagyűrűt, zokogva, mint egy szaros gyerek.
- Tudod...Én csak egy dolgot akartam: betölteni az űrt a szívedben. Családot akartál? Hát legyen. Megtettem mindent. De mostmár_csodára ne várj...
Egy csettintés alatt köddé vállt, további síri csendet ruházva a többiekre.

                                     ~○~
Ropogott az útmenti salak, ahogy két, pici, mezítelen talpacska csattogott végig rajta. A futóködben vacogott egy ártatlan kis lélek, "hazafelé" baktatva. Éhes volt, fázott, lábai fájtak, de szüntelenül csak dúdolt.
"I never meant to be so bad to you, one thing I said that I whould never do...One look from you and I whould fall from grace, and that whould swipe my smile right from my face."
Ezt az egy dalt ismerte még csak. Ez szólt a konyhában, amikor Gabriel és Sam ebédet főztek. Mindketten boldogak voltak, forogtak, pörögtek egymás karjában, és visították a refrént, torkuk szakadtából. Örültek egymásnak, boldogak voltak.
De...vajon Dean és Castiel miért nem ilyenek? Miért nem ilyen gondtalanok? Ilyen vidámak, kedvesek? Talán én vagyok a hiba, gondolta. Talán én vagyok a legnagyobb eddig elkövetett hiba. Nem fogadták csókokkal, ajándékokkal, törődéssel. Talán, csak véletlen él... Véletlenül lett teremtve.
- Oh, te hatalmas Valaki. - tekintett az ég felé - Mit rontottam el? És hol?
A salakban térdre eresztkedett, mit sem törődve azzal, hogy véresre vagdossa magát. Behunyta szemét, és imára kulcsolta kezét.
- Azt mondtad, mindíg itt leszel. Kérlek...válaszolj. Segíts.

Wowowowow, it's been a while, nem? Most pedig újúlt erővel, egy rekordhosszúságú résszel jöttem, ami tele van...depressziós mondatokkal és utalásokkal xD Nem tudom miért, szeretek szenvedésteli részeket írni >:3 Azért remélem tetszik, de csak szólok: még_csak_egy_rész! 😣
Nixaa is ouuuut~ 🖖