Le, a csillagok közül [Supernatural/Destiel] - BEFEJEZETT

~ 10.

- Dean.
Sam megértően helyezte kezét testvére vállára, de több mondandója nem akadt. Nem tudta, hogy most vajon vígasztalja, sírjon vele együtt, vagy verje fejbe, hogy hogy tehetett ilyesmit. De ami megtörtént, az megtörtént, visszapörgetni az időt még nekik sem lehetséges. Mégiscsak testvérek, össze kell tartaniuk.
- Mit csináltál Odettel? - Gabriel megtörte a csendet tisztes távolságból. - Őszintén. Hová vitted?
Tovább térdelt a padlón az idősebb vadász, türve azt, ahogy Sam a vállán tartja a kezét. Valahogy felsegítette magát ugyan, de térdei alighogy megtudták tartani talpon. Mostmár hiábavalónak érezte titkolózását, már mindent csuklóból elrontott. Nem veszthet immáron semmit.
- Az erdőbe. Elhagytam. Szándékosan.
Lesúlytó csend volt egy egész másodpercre, ameddig Gabriel előlrébb lépett, közvetlen Dean arca elé.
- Lehetek én is őszinte? Ekkora gennyedék, baromarcú, szívtelen szemétládát nem látott még Amerika.
- Köszi, így még senki nem udvarolt nekem. Nem is tudom, talán estére ágyba is vinnélek. - válaszolt gyilkos szarkazmussal a vadász, amiért bőven kiérdemelt volna egy betört orrot.
Kis híjja volt, hogy nem esnek egymásnak, Gabriel már a gallérjáért nyúlt lélegzete alatt szitkozódva, de Sam, az igazság keze, ismért közbeszólt.
- Álljatok le! Mondom, nyugalom! - erőből szétlökte őket, de a biztonság kedvéért még válaszfalként ott állt közöttük.
- Ha Odette-nek valami baja esik, karóbahúzatlak a város főterén!
- Állok elébe, Hapci... Akár most is lehet, nekem teljesen mindegy.
- Dean, mi történt veled? - Sam nagyot nyelt.
- Hogy mi történt velem? Tudod, mi történt velem, Sammy? Tudod, hogy mi van? - Dean egy szúrós tekintettet vetett öccsére. - Az a helyzez, hogy már azóta el vagyok veszve, mióta Cas utoljára visszahozott a halálból.
Csend támadt megint, de mégis azt kérték, hogy folytassa. Elállt bennük a lélegzet, de kíváncsian mérték végig a férfit.
- Mintha, már nem tudtám, mit akarok...azért, mert keveredik bennem a múlt, a jelen, és a jövő. Az emlékeim, Bennel és Lisával, minden alkalommal visszatérnek, ha ránézek Cassre vagy Odettere. Vagy akár rátok. Nem tudom feldolgozni azt, amilyen boldog voltam, és azt, hogy most mennyivel vagyok boldogabb. Arról álmodni se merek, hogy mennyivel lesz felhőtlenebb az életem a mostaninál.
Beléfulladtak a szók, ahogy közel a síráshoz, gombóc nőtt a torkába. Sőt, mindannyiukéba. Egy gyors suhintással elmosta könnyeit és folytatni kezdte.
- De tudod te is, hogy eddig mit akartam, Sammy...
- Feledni a múltat...igaz? - vágott közbe Sam.
- De hogy felejtsem, ha az a múlt most is rám talál? Folyamatosan kísért az emlék, hogy milyen is igazán családos embernek lenni...és ez megőrjít. Megbolondít a folytonos zúgás, itt, a fejemben és nem szabadulok tőle.
Ellépett az ebédlőasztal felé, beletúrt a hajába, fél kezével megtámasztotta magát az asztal sarkán. Túl sok volt ez neki egyszerre, az összeesés határára hajszolta magát.
- És akkor most ezért akartál megszabadulni Odette-től? - kérdezett bele az arkangyal is, de mostmár ő sem tudta eldönteni, hogy dühös legyen vagy együttérző.
- Ő tűnt a leggyengébb láncszemnek. Azt gondoltam, hogy ha történik vele valami, akkor mindenki sajnálja, aztán beletörődik, majd végül elfelejtjük...aztán gurul a szekér tovább. Én pedig nyugodtan és kísértés nélkül élem az életem Cassel tovább, ahogy eddig.
- Csak hogy most se Cas, se nyugalom. Gondolom, nem ezt akartad.
- Nem. Nagyon nem. Önző lettem. - végül feléjük fordította az arcát - Én már megbolondultam. Nem való nekem család többé.
Sam szólni akart még valamit, de nem tudott, annyira folytogatta a bánat és a tehetetlenség. Testvérével már minden vészt átéltek: apokalipszist, járványt, szörny-világuralmat. Egyet akartak mindíg is: hogy végre valahára örömüket leléjék az életben. Csak egy kicsi hiányzik, és minden tökéletes. Nem hagyhatta, hogy Dean csak úgy elszalassza ezt az esélyt.
- Dean, a családodról nem mondhatsz le.
- Na, ne mondd.
- De, mondom! Itt vagyok én, Gabriel... anya, apa, Bobby, Charlie, Rufus és még megannyian. Ott van Cas... Odette. Ők is családtagok. És nem mondhatsz rájuk nemet.
- Sam--
- Ők hozzád tartoznak. Hozzánk. - kétoldalt megmarkolta a vállát, magaelé állította - És mi hozzájuk tartozunk. Jóban-rosszban, kivétel nélkül. Nem hagyhatod őket veszni, Dean. Nem hagyhatod...
- Mert ők sem hagynak veszni téged, kölyök. - bármennyire se volt szíve ügye az idősebb vadász, Gabriel is megejtett egy szivélyes mondatot.
- Hányszor mentettek már meg? Hoztak vissza a Pokolból? Purgatóriumból? És te hányszor hoztad őket vissza?Megmondom: számtalanszor, tesó. Számtalanszor!
Dean szótlan maradt, értetlenül nézte Sam fénylő, reményteli szempárját. Hiába állt sírásra mindannyiuk szája, tudták, hogy legbelül kezd felgyúlni egy ici-pici, esélyt lebegtető gyertyaláng, aminek csak egy kis indulat kell, hogy hatalmas, elszánt lánggá nőjje ki magát. Kaptak egy esélyt, amit a lehető legmélyebb méllypontról bányásztak elő szívükből, és az alkalom vissza-nem-térő.
- Egy család... egy igazi, belevaló, mégha egy kissé defektes család is, de soha, de soha, de soha nem hagyja a másikat cserben. Legyen az bármi, válság, bűnözés, összetartanak. Dean, most az egyszer, ha többé nem is, hallgass rám. Ne hagyd szétesni ezt a családot. Mentsd meg a párod, a lányodat... Mentsd meg a vérvonalad!
Mintha pattant volna egyett a tábortűz, az idősebb vadász lelkében, úgy gyulladt fel a felismerés és az áradó remény. Tekintete kitisztult, elszánttá vált, és mutatott egy csak rá jellemző lehengerlő mosolyt. Sam sem leplezhette diadalittas vigyorát, végre érezte, hogy testvérének igazán megjött az esze. Kitisztult a gondolkodása, és már látszólag az se állíthatta meg, ha visszatér újra és újra neki minden fájó emlékkép. Csak előre nézett lélekben, mindent, ami rossz magamögött hagyott.
Megveregette öccse vállát, és kifelé húzta a feje.
- Az Impalánál találkozunk. Hozzatok pár takarót és sapkát.
- Dean... ez azt jelenti?
- Igen. Megkeressük Odettet, és egy az egyben szembeköpöm a múltam... - azzal lendülettel becsapta maga után az ajtót, és kitűzött az udvarba.
Sam arca, mint egy napsugár, kezdett ámulatában ragyogni, és tekintett hol Gabrielre, hol az ajtó felé.
- Taníts meg egyszer lelkizni, ha nagyon ráérsz, Sammyke! - mosolygott Gabriel is végül - Minden elismerésem, kölyök.
- Kösz. Csak ne legyen túk késő...
Dean ekkorra már a garázs elé ért, ahol Babyt hagyta. Hűségesen állt, várt az indulásra. Gazdája szapora lépteit ritkította, lelassított, pont annyira, hogy ugyanazzal lendülettel még elérjen az orra elé. Közben eszébe jutott, hogy mostmár nem kezelheti tárgyként, nem mintha eddig úgy nézett volna rá. Viszont most, amióta Odette megjelent, és felszínre hozta a benne rejlő értelmet, a tapintat elengedhetetlen eszköz a közelében. A vadász vett egy mély levegőt, újjait tördelve még közelebb lépett, szavak után kutatva. Hőn szeretett járműve ugyan arckifejezést mutatni nem tudott, inkább a szimpla jelenléte sugározta a haragot és a kérdőrevonást.
Dean még egy utolsót az ajkába harapott, és megkísérelte gyengéden megérinteni bársonyos festését, amit eddig is úgy élvezett. Körbevezette újját a motorháztetőn, a hűtőrácsokony, majd a rendszámtáblán állt meg, ahogy ő maga is a földre helyezkedett. Közvetlenül, vele szemben akart ülni, mint egy bizalmas partnerrel. Eltöltött pár hallgatag percet még ülve, mielőtt megszólította.
- Helló, öreglány. Vagy ha esetleg nem szereted a megnevezést, akkor simán Baby... Öhm. Nézd. Tudom, hogy mit műveltem. Azt is tudom, hogy veled mit művelt Odette. Élőlény lettél, és ezt becsülöm is...De amit én tettem Odettel, az nagyon nem volt szép.
Mondata végébe beleszólt az autó beinduló motorja, ami kiegyensúlyozott, visszafogott dorombolássá halkult. Ez egyértelmű jele volt az érdeklődésének, és az egyetértésnek.
- Hidd el, ha tehetném, a fejemet verném a falba, mert rájöttem, mit tettem. Soha az életbe, a büdös életbe...nem akarok ekkora baromságot csinálni és fájdalmat okozni másnak. Ígyhát, megkérlek valamire, öregharcos...
Tenyerét felfuttatta a Chevrolet emblémára, amire a motor elcsendült.
- Vigyázz Odette-re. Légy az árnyéka és védd meg mindentől...bármitől, minden áron! Óvd meg a szörnyektől, rendben, drágám? Igérd meg, hogy nem okozol nekem csalódást. Megesküszöl?
Az Impala motorja mélyen dorombolt ismét, megöblögette a gázt kétszer, azután újra visszaúszott a hangja értelmes, odaadó ritmust verve. Dean elmosolyodott, homlokát összeértette az autó motorháztetesével, ami felért egy hálás öleléssel.
- Tudtam, hogy számíthatok rád, öreglány. Hálás jószág vagy te...
Megpaskolta a krómozott lökhárítót, majd újjait ugyanúgy csúsztatta végig a kasznin, ahogy az oldalára támaszkodott egész testével.

                                      ~○~
Karjait magaköré tekerve bandukolt tovább a kisangyal, az országút peremén, forgalommal szemben. Nem zavarta az autók vakító fénye és menetszele, semmiért nem állt volna meg. Néhány autó dudálva húzott el mellette, amitől megrettent, de senki az ég világon, nem állt meg érte. Egy nő azonban lelassított, indexelt a kislány oldala felé, és annyira lassított le, hogy lépést tudjon tartani vele. Odette nem tudta, mit reagáljon, amikor a fiatal hölgy leengedte az ablakot és kihajította lazán a karját, aztán kidugta a fejét is. Sötét, hullámos haja volt, nyúrga karja, szemei alatt pedig néhány szarkaláb virított. Vörös kockás inget viselt, és egy elnyűtt bőrkarperecet a csuklóján.
- Veszélyes sétányt választottál magadnak, csillagom. Mi a neved? Honnan jöttél?
- A nevem Odette és a Mennyországból jöttem. - felelt naív egyszerűséggel.
- Mint mindenki, drágám! - nevetett könnyelműen a hölgy, teherautójával mindjobban lassított.
Az angyallány is megfontoltan lépkedett immáron előlre, de tudni akarta, hogy idegen létére mit akar tőle egy nő és miért ilyen kedves vele.
- Gyere, pattanj be. Mondd meg a lakcímed, és hazaviszlek. Vagy tudod egyáltalán?
Odette lesütötte szégyenlősen a szemeit, és magaelé nézve megrázta a fejét.
- Nem tudom. Sajnálom.
- Esetleg város?
Ismét rázta a fejét.
- Én nem városban lakom. Én...- elakadt egy pillanatra a szava, mikor jobban elgondolkodott - Én nem lakom sehol. Mostmár.
- Na, az nem létezik! Csak jönnöd kellett valahonnan, nem lehetsz egy csöves hobó...- nevetett a nő.
Kiszállt az autójából, látva, hogy Odette egyre bizonytalanabb és ijedtebb. El kellett kezdeniük komolyabban a beszélgetést, ha már egyszer megállt segíteni rajta. Leguggolt az aprócska lányka elé, bizalmasan mosolygott és megmarkolta két pici kacsóját.
- Azt mondtad, Odette a neved, igaz?
- Üh-üm. - bólogatott hevesen, utána viszonozta a szerény mosolyt.
- Ki nevezett el Odette-nek, hm?
- Valaki.
- Óh, szóval nem akarsz beszélgetni? - fújta fel az arcát a nő, mintha megsértődött volna Odette semmitmondó válaszán. - Megértem, hogy azt tanították neked, hogy idegenekkel nem illik beszélgetni, de valahogy haza kell, hogy juttassalak..
- Nem! Ő tényleg Valaki! Az a neve! - magyarázta elszántan az angyalcsemete - Különben is, nem lennél képes hazavinni. Egy földi ember nem léphet be oda, ahonnan én származom!
El kell ismerni, hogy Odette nem tájékoztatott arról, hogy a vadászokon kívül nem igazán sok ember hisz és él természetfeletti világban. Ami a legmérvadóbb a hitetlenség terén, az pedig a Mennyország, a Pokol, az Édenkert; és akik mind ezek felett állnak: Isten, Sátán, angyalok és ördögök. Ő csupán gyermeteg áhitatossággal közölte vele, hogy az ő "otthonába", a Mennyországba nem vezet bekötőút.
- Ha! Tudod, nekem van egy jócskán kamaszodó fiam, aki szerint, az ő szobájába se léphet be "földi ember"! - mutatott macskakörmöket a levegőben, ismér barátságosan kacagva a nő.
Odette is jót virult a különös arckifejezésen, amit az irgalmas útonálló produkált, és mikor mindketten abbahagyták a bolondozást, a furgonos nő felegyenesedett.
- Akkor hajlandó vagy elmondani, merre tartasz vagy vigyelek el a legközelebbi városba? - kinyújtotta felé kezét, ahogy a kisangyal látszólag tétovázott - Hmm, akkor? Kell fuvar vagy nem?
- Nem kell, köszönöm szépen. Sajnos, nem tudom merre kell mennem ezúttal. - tekintetét még újra a nő felé emelte - Téged hogy hívnak?
- A nevem Lisa. - mosolygott vissza a nő, amint beszállt a furgonba.
- Akkor, örvendtem a szerencsének, Lisa. További jó utat!
Apró kis kacsójával hevesen integetett, pont, ahogy a hölgy a volán mögött. Ahogy beindította a motrot, dudált kettőt, azután visszacsatlakozott az országútra. Odette integetve figyelte, ahogy a kisfurgon eltűnik a horizonton, magának pedig elsuttogta:
- Üdvözlöm Ben-t is...

Na, húzom-vonom a sztorit, de szerintem egy kis késleltetés nem árt :3 Akik pedig kedvelték Lisát a sorozatban, azok tapsikolhatnak, hiszen őt is bevontam a játékba ^^ Ahogy mondtam az előző rész utószavában, hogy egy rész van még kilátásban; változott a tervezet, mivel már ez is jócskán hosszú lett, így lesz még egy rész, ha minden igaz, a Grandé Finále! 😁 Addig is legyetek jók, Nixaa is ouuuut~ 🖖