Altora

Altora - 7. Rész - Élet a halálban

  Napok, hetek, hónapok teltek el, Altora viszont nem mozdult ki még egy percre sem. Szomorú volt, összetörve, reményt vesztve, hitét és önbizalmát nem találva rejtőzködött a barlang legsötétebb zugának legmélyebb pontján.
  A barlang minden élőlénye érezte Altora kétségbeesett néma segélykiáltását, melyet mintha világgá kűrtöltek volna.
  Sok holdtölte telt el azóta a nap óta. Altora szíve lassan kezdett megnyugodni, ahogy egyre jobban kimerészkedett a sötét otthonából. Rég volt utoljára, mikor nap sütötte bőrét, mikor a nap fénylő sugarai mgcsillantak égő szemeiben. Erre vágyott oly rég óta. A nap melege erőt adott neki, oly erőt, mely segíthette az előtte álló kiismerhetetlen rejtélyekkel teli úton.
  Akár azt is mondhatnánk hogy az erdő ajándékozta meg őt, de éppen akkor haladt el előtte egy életerős szarvasbika. Éhes volt, nem is csoda, hiszen nem evett sokat a sötétben töltött hónapok alatt. Nem tétovázva, megindult a szarvasnak, és mintha csak a láncait dobta volna le, oly hamar vált életkedvtől duzzadó leánnyá, az addig lélekben haldokló kis teremtés. Jól megszokott tehnikájával gyorsan végzett áldozatával, majd meghálálva azt az erdőnek, jó étvággyal fogyasztotta el.
Nem hazudok ha azt mondom, a sárkányok ember formában is tudnak annyit enni mint eredi alakjukban.
  Már délután járt az idő, Altora azon töprengett, hová menjen, mit kezdjen az életével. Ha emberek közé megy, lehet, hogy nem fogadják be, ellenségként fogják tekinteni. Ámde ha egyedül ott marad az erdőben, értelmetlen lesz az élete, unalmassá fog válni.
  Döntése végül az utazás lett, arra gondolt, járni fogja a vidéket, össze-vissza, addig amig nem talál valakit, aki érdemes rá hogy feltárja magát neki. Családi képét átégette egy kis darab fára, amit palástjába helyezett. Így az mindig emlékezteti majd hogy ki is ő, honnan származik, és hogy mi a sorsa. Utolsó búcsút vett hát az otthonát jelentő barlangtól, ahonnan minden nyomot eltűntetett, hogy ott valaha is élt valaki.
  Észak fele indult, ki tudja miért, talán nem szeretett volna a délre található régi otthonába csöppenni még véletlenül sem. Állatok vájta ösvényen haladt, közben az erdő halk suhogását, és a madarak énekét hallgatta. Gondolatai néha a múltat pásztázták, néha a jövőt ízlelgették kíváncsiskodva. Nem tudta mire számítson majd ha kiér az erdőből, és egy útelágazásnál majd választania kell hogy merre menjen. Az erdő viszont hatalmas volt, idősebb, mint sok más erdő. Az emberek pedig tisztelték ezért, így sosem termeltek ki onnan több fát, mint amennyire szükségük volt.
  Sok különleges dolgot látott abban az erdőben útja során. Kezdve elhagyatott kunyhótól, melyben egy már régen halott ember maradványai voltak. Altora nem nyúlt semmihez, megadta a halott személy iránti tiszteletet, de nagyon kíváncsi volt a történetére. Ki ő? Hogyan került az erdő ezen mély pontjára? Meddig élt itt? Nem messze onnan, egy kút volt kiépítve, már régen nem használta senki. A kút mellett viszont egy szomorú látvány tárult Altora szemei elé. Négy darab sírkő állt ott. Egy nagy, és három kicsi. Altora már mindent értett, nem számított rá hogy ilyen hamar megtudja a halott ember történetét. Szomorú volt, de tudta hogy ez az élet velejárója. Saját bőrén tapasztalta meg az ember halandóságát és törékenységét.