Altora

Altora - 5. Rész - Mindig egy család leszünk...

  "Nem is hiszem el hogy most itt vagyok, és ez történt velem... egy héttel ezelőtt még egyedül tengettem napjaimat, dolgoztam, ettem, dolgoztam, aludtam. Ennyiből álltak napjaim, nem is kívántam változást. A munka elterelte a gondolataimat a sok rossz dologtól, melyek elérték életemet. De már az sem tudott igazán lekötni, mindig csak Jázminra és a meg nem született gyermekemre gondoltam, ami lassan teljesen felemésztett. Ki tudja? Talán ha nem történik változás, elmentem volna a Kraan Hegyre, és leugrottam volna róla..."

  - Apaaa!

  Erre a szóra Tran kicsit megrémült, nem volt hozzászokva hogy valaki így szólítsa, vagy hogy bárki is megszólítsa.

  - Igen Kis Szikrám?

  - Gyere! Mutatok valamit! Gyere gyere gyereeee! Gyere mááár!!!

  Altora bár testében már érett nő, szívében még mindig egy négy éves kis leány, aki mellesleg egy sárkány. Vére hevesebben pezseg mint egy átlagos embernek. Néhányan a kis közösségből furcsállták ezt az idegent. Nem igazán tudták hova tenni, de annyira lekötötte őket a naponkénti feladatok elvégzése, hogy nem törődtek ilyen dolgokkal.

  Tran letette baltáját, melyet éppen élezni készült. Már mindent előkészített a munkához, de lánya kérésére elhalasztotta tennivalóját.

  - Jövök már... Jövök...

  Altora kivezette édesapját a műhelyéből, majd átvezette az udvar másik felére, ahol egy szövettel letakart valami várta őket. Nagyon izgatottnak tűnt, sárkány szemei izzottak, keze szorítása is igazán erős volt, még Tran edzett, famunkához szokott kezei számára is.

  - Tudom hogy sok dolgod van, de ezt meg szerettem volna mutatni neked. - Mondta Altora, majd óvatosan odavezette édesapját a szövettel letakart tárgy elé. - Ezen dolgoztam egész nap... Remélem tetszik.

  Altora lassan megfogta a szövetdarabot, majd óvatosan lehúzta a tárgyról.

  Tran nézte... olyanná vált tekintete, mint annak, aki szellemet látott. Lassan egy könnycsepp formálódott jobb szeme sarkában, mely egyre csak duzzadva egyszerre lecsordult egész arcán. A tárgy, egy kép volt, melyet egy fába égettek bele. Ők voltak rajta... Jázmin, Altora és Tran... egy családot alkottak.

  - Ezt... Te csináltad? - Kérdezte Tran leányától, miközben tekintete az égetett képen maradt

  - Igen én. Forró fémdarabbal égettem bele a fába magunkat. Azt szerettem volna, hogy ez a kép jelképezze, hogy mindig egy család leszünk.

  - Ennél gyönyörűbbet még nem láttam Kis Szikrám... Soha életemben... Köszönöm...

  Altora ekkor látta először édesapját így meghatódva, igaz ami igaz, Trannak is furcsa volt ez az érzés, nem gyakran volt alkalma büszke lenni valakire, nem gyakran volt lehetősége bármit is megköszönni, de leginkább nem volt olyan személy az élete utóbbi pár évében, akitől szeretetet kapott volna. Trannak eddig nehéz volt felfognia azt a tényt, hogy van valaki aki szereti, és ismét van valaki, akit szerethet, de ez az ajándék, végre ráébresztette arra, hogy a magánynak vége, ráébresztette arra, hogy amit hallott, látott és érzett az elmúlt években mind semmibe vész, és új élete lesz, mely középpontjában egy leány, az ő leánya lesz...