Altora

Altora - 3. Rész - "Az lesz a csoda"

Obeliah lassan, és nyugodt léptekkel vezette az utat, miközben Tran óvatosan lépdelt utána.

Egyre sötétebb lett, a barlang azon részéhez értek, ahová már a napfény egy kicsiny sugara sem érhetett el. Tran próbált nem elesni, hiszen nem tudta hová lép, nem volt tisztában azzal, hogy a barlang talaja sima, vagy göröngyös. Obeliah észrevette Tran bizonytalanságát, de nem szólt semmit.

A távolban Tran fényt látott, mely kéken vibrált, mintha kék láng világítaná meg az előttük levő titokzatos helyet.

- Az ott micsoda? - Kérdezte Tran, miközben próbált nem elesni, az immár megtapasztaltan göröngyös, és néhol éles talajon.

- Nemsokára megtudod. De csöndben... - súgta oda Obeliah Trannak. Hangjától kis vízhang keletkezett, mely betöltötte hanggal az egyébként néma csendes barlang egészét.

Egyre közelebb érve a titokzatos helyhez, Obeliah kitárta szárnyait, amik fényesen ragyogtak, majd betakaródzva velük, még fényesebben ragyogtak, mely a sötétet már megszokott szemek nem bírtak nézni. Tran eltakarta palástjával arcát, és elfordult a napnál is fényesebb sárkánytól.

Egyszer csak a fény megszűnt, Tran szemei pedig próbálták ismét megszokni a barlang sötétjét. Pár másodperc múlva, Tran meglepve tapasztalta, hogy a sárkány eltűnt, mégis mintha valami mocorgott volna előtte. Elindult lassan, s egy alak rajzolódott ki a sötétben melynek körvonalai tisztán látszódtak a háttérben vibráló kék fény miatt. Tran szemeit megerőltetve döbbent rá, hogy a sárkány helyén valami olyat lát, amit nem tudott hová tenni. Egy emberi alakot pillantott meg, fején mintha dús haj lenne, testét palást rejti el, mely egészen a földig ér. Közelebb ért hozzá, aki immár rátekintett Tranra, és ugyanazokkal a tűzben égő szemekkel nézett a nyilvánvalóan meglepődött emberre, amelyekkel a barlang bejáratánál. Obeliah volt az, aki eddig vezette útján, s aki ismét meglepte a teljesen összezavarodott Trant.

- Káprázik a szemem, vagy megint csak álmodom? - kérdezte jogosan Tran

- Nem láttál még semmit - Mondta Obeliah

Tran már eddig is teljesen össze volt zavarodva, de eme mondat hallatán úgy érezte nyomban megbolondul, hiszen a hang, amit hallott, egy női hang volt. Eddig sosem hallott ilyen lágy és kedves hangot, bár az is igaz, hogy mivel eléggé emberkerülő volt a felesége halála után, egy-két nővel beszélt csak, azokkal sem sokat. Nem mondott semmit, reménykedve abban, hogy nemsokára felteheti tömérdek mennyiségű kérdését, és néhányra választ is kap. Alig hogy elgondolta ezeket, Obeliah megszólalt:

- Már nincs sok hátra, mindjárt célunkhoz érkezünk, és ott beszélgetünk.

Tényleg nem volt sok hátra, hamarosan egy ajtó állta útjukat, melyet Obeliah lassan nyitott ki. Nyikorgó hangja volt, észrevehetően jó pár éve nem volt kezelve. Mielőtt belépett volna Tran visszanézett, hogy kiderítse mi okozta a fényt, melyet követtek. A fényt, egy, a barlang mennyezetéből lógó hatalmas világító ékkő adott ki, mely alatt egy tó terült el, mely a fény vibrálását okozta. Tran csodálta az elképesztő látványt pár másodpercig, de utána ő is belépett azon az ajtón. Becsukódását, talán az egész barlangban hallani lehetett.

Egymás mellett mentek kis ideig, majd Obeliah megelőzve Trant mutatta az utat, mely immár egy labirintushoz volt hasonló. Ez a hely talán azt a célt szolgálta, hogy az erre tévedt állatok vagy nagyon kis eséllyel emberek, ne találjanak ki onnan. Tran a labirintusban töltött körül belül 10 perc alatt rengeteg állati maradványt látott, de emberit egyet sem. Ez is mutatta, hogy mennyire kevés ember jár az erdőnek ezen részén.

Kijutottak az útvesztőből, melynek végét egy hosszú folyosó jelzett, mely egy ajtóban ért véget.

- Itt vagyunk - Mondta Obeliah, aki szavait kimondva kinyitotta a csodálatos szimbólumokkal díszített ajtót.

Immár elérték útjuk végét, mely egy hatalmas kivilágított terem volt.

- Édes jó... - motyogta magában Tran, majd bámészkodva állt egy kis ideig.

- Ülj le Tran - Fáradtnak tűnsz, és úgy hiszem éhes is vagy.

- Az vagyok, nem tagadom, rég volt már a reggel...

Tran leült egy kőből kivájt szintén gyönyörű faragású, mohával borított ülőhelyre. Obeliah Tran mellé ült, majd odanyújtott neki egy poharat, melyben friss, a sziklák által megszűrt kellemesen hideg víz volt, és egy tálat, melyben frissen sült szarvashús volt. Tran elvette a poharat és tálat, majd hálát mondva neki látott.

Obeliah csak nézte, a jó étvágyú férfit, aki eddig egyszer sem nézett vele szembe, úgy, hogy lássa arcát. Bár Tran kíváncsi volt, hogy is néz ki a nemrég megismert különleges teremtmény, nem volt mersze szembe nézni vele, kissé még félt a hatalmas erejű sárkánytól. Némán teltek a percek, majd mikor Tran befejezte lakomáját, letette a poharat és a tálat, nagyot sóhajtott.

- Gondolom vannak kérdéseid - mondta Obeliah, megtörve ezzel a csendet

- Van bizony, van egy pár... de szerintem tudod melyek ezek.

- Tudom... de tedd fel őket. Szeretném minél többet hallani hangodat... a magány, eléggé megviselt.

- Ki vagy te? Vagy inkább kicsoda?

- Én vagyok az, aki miatt te most itt vagy, én vagyok a csoda kulcsa, én vagyok az, aki elmondja neked mi a sorsod, és teljesítem a sajátomat.

- Mi az a csoda, melyről már annyit hallottam, és melyről a szél azt mondta a gyermekem?

- A szél igazat beszélt, a csoda egy gyermek, ki a tied,és kit nemsokára kezedben fogsz tartani.

- Az én gyermekem meghalt! Kedvesemmel együtt! Négy éve már annak, mikor elvitte őket a pusztító járvány.

- Kedvesed tudod hogy él, hiszen álmodban is láttad. Köpenyedben lelt menedékre, ahol téged védett, melegített, nyugtatott.

- És gyermekem? Ő is él?

- Él bizony! De még nem talált menedéket, élettelen tárgyat, testet, amibe belebújhat.

Tran elbizonytalanodva, könnyes szemmel nézett rá végül a mellette ülő Obeliah-ra. Arca egy 25 évesé, sima, csillogó, mosolygödröcskékkel, melyek most is ott voltak. Obeliah folytatta:

- Van valami, amit nem tudsz kedvesedről.

- Micsoda?

- Talán neked is furcsa lehetett, amikor számodra idegen nyelven beszélt, a semmiből tüzet rakott, vagy mikor szeme színe égő tűzéhez hasonló lett akár csak egy pillanatra. Te ezeket alig vetted észre, mégis ott motoszkált benned a gondolat, hogy talán nem az, akinek őt ismerted.

- Nem! Nem lehet hogy ő is egy...

- Sárkány... De igen. A testvérem... az egyetlen... és most elvezetett hozzám, hogy gyermekét, ki még nem talált helyet magának, testbe helyezzem. Az lesz a csoda... Vagy ahogy kedvesed mondaná, Altora...