Fekete és Vörös lángok

Alku

-Még...
-Hogy-hogy még?
-Van egy olyan gyanúm, hogy édesanyád megkereste Taeilt, azzal, hogy eltűntél.
Szinte biztos, hogy már ismerik egymást, ha ez így történt. Ha pedig ismerik egymást, lehet, hogy Jaekwan már ismeri Zicot és Kyungot is.
-És erről a gyanúdról... Tud Jihoon is?
-Tud.
-Akkor ezért zárkózott be a dolgozószobába napokra?
-Lehetséges. Összevesztetek róla?
-Hát... Mondhatjuk. Aztán fogócskáztunk, aztán megjelent Minhyuk.
-Pedig mondtam neki, hogy hagyjon titeket nyugodtan...
-Hozott valamiket P.O-nak, de aztán ment is.
-Ez mikor volt?
-Ez... Ha úgy nézzük tegnap. -szerintem már bőven másnap van, a tegnaphoz képest, kb 3-4 óra lehet. Itt megrezzent Kwon telefonja, amit elő is vett.
-Na? Végeztetek? -felkapom a fejem, ezek szerint Jihoonnal beszél. -Oké, akkor idejössz? -hát jöjjön!- Lent megvárunk.- majd letette.
-Egyben van, megnyugodhatsz... -örömömben a nyakába ugrottam. Pedig nem szoktam ilyesmit csinálni. Azt hiszem tényleg aggódtam érte. - De azt mondta még megbeszélitek, hogy egyszer csak fogod magad, aztán eljössz vele bárhova... Szóval ennyire ne örülj neki.
-Legalább életben van, és nem sérült meg, ha beszélgetni van kedve.
-Fő a pozitivitás...

*10 perc múlva*

A gyárépület előtt álldogálva már nem szólunk egymáshoz, csak vártunk Jihoonra. Vagyis én vártam rá, Kwon meg arra, hogy végre mehessen a dolgára. A jól ismert fekete autó feltűnik, majd Jihoon pattan ki belőle. Nem foglalkozva vele, hogy valószínűleg mérges rám, rohanok oda hozzá, és egy pillanat alatt felmérem fizikai állapotát. Összekoszolta a ruháját, de így elsőre nem látok rajta más a történtekre utaló jelet. A nyakába ugrok, mire meglepetten nyekken egyet, gondolom nem számított ilyesmire, de azért megtartott.

-Annyira aggódtam... Nincs bajod? -nem is gondolkodtam azon, hogy a kimondott szavaknak milyen hatása lesz, egészen addig, amíg vissza nem ölelt, és meg nem szólalt.
-Oh, szóval aggódtál? Ez aranyos
-Ha nem hallgatsz el, még sípcsontonrúghatlak... - fel sem nézek, csak nyakába suttogom fenyegetésem.
-Kösz, inkább majd máskor. Álmos vagy?
-Uhm... Kicsit. -olyan kényelmes így... El tudnék aludni.
-Akkor menjünk haza... -mivel még mindig rajta csüngök, könnyedén átvisz az autó másik oldalára, és megpróbál óvatosan berakni az autóba, de persze nekem eszem ágában sincs megmozdulni, hogy mondjuk egyszerűbb dolga legyen. Mert... Minek is azt? Bár tényleg úgy érzem, mintha minden energiám elszállt volna, pedig eddig egyáltalán nem éreztem  magam fáradtnak, egészen addig, míg nem fúrtam fejem mellkasába. Most viszont nagyon fáradt vagyok. El sem tudom hinni, hogy ő nem az, hiszen én hozzá képest nem is csináltam semmit. -Mindjárt otthon vagyunk. Addig aludj nyugodtan. -kisimítja arcomba hulló hajam, és puszit nyom homlokomra. Gyengéden becsukja az ajtót, majd beül mellém, és elindulunk. Aztán képszakadás, de kb mintha fejbevágtak volna. Arra ébredtem fel egy kicsit, hogy P.O kivett az autóból, és óvatosan bevitt a házba. Aztán újabb képszakadás, és másnap csak délben keltem fel. Remélve, hogy Jihoon még itthon van rohantam le egy köntösben a szobájához, ami viszont üres volt. Csalódottan felsóhajtottam, és már megfordultam volna, mikor két kar fonódott derekam köré. A kezek tulajdonosa pedig belekuncogott nyakamba.
-Kit keresel ennyire?
-Hát... Mostmár senkit. -megfordulok az ölelésben és egy puszit adok szájára- Jó reggelt!
-Milyen reggelt?! -ránéz az órájára- Már 11 múlt.
-Ilyen késő lenne? Mennyit aludtam?
-Nem olyan sokat... Kb 7-8 óra lehetett.
-És te? Még tegnap akartam beszélni veled, és nem is tudtam, hogy ennyire fáradt vagyok. Jól vagy? Nem sérültél meg sehol? -halkan kuncog az aggódásomon.
-Nincs semmi bajom... De azért jól esik, hogy aggódsz, úgyhogy lehet máskor megsérülök. -mellkasba vágom
-Hülye... Tényleg aggódtam
-Én is... Többet nem jöhetsz velem.
-De láttad, hogy meg tudom védeni magam... Vagy mondjam úgy érezted? -gonoszan elvigyorodok az emlék hatására.
-Hát... Tény, hogy megéreztem a rúgást, de hálás vagyok érte, hogy nem máshova kaptam. Ebből pedig arra lehet következtetni, hogy nem utálsz nagyon.
-Én soha nem utáltalak. De ismerd be, te se viselkednél teljesen bizalmasan azzal az emberrel, aki elraboltatott... Amíg meg nem ismered.
-Lehet az egy erős húzás volt...
-Hm... Tudok valamit, amivel ki tudsz engesztelni...
-És mi lenne az?
-Válaszolj egy kérdésre.
-Mi a kérdés?
-Mi... Találkoztunk már? Úgy értem... Nagyon régen? -döbbent fejet vág, majd gondolkodni kezd.
-Mennyit tudsz Taeilről?
-Tudom, hogy már mielőtt elment otthonról is barátok voltatok... -bólint, majd sóhajt egyet.
-Igen, már találkoztunk. Nagyon kicsi voltál, és mikor két hete megláttalak, nem is ismertelek fel. Olyan más lettél... Komolyabb. És boldogabb. Gyerekként sem te, sem Taeil nem voltatok túl vidámak... Sosem mondta miért, én pedig nem kérdeztem. Tegnap kezdtem el rajta gondolkodni, hogy emlékezhetsz-e rám.
-Szörnyen néztél ki göndör hajjal. -elnevetem magam, mert bármilyen komoly témáról is beszélünk most, azért ezt meg kellett jegyeznem.
-Tudom... Múltkor visszanéztem a régi képeim, és... Hát nemtudom hogy tudtam olyan fejjel létezni. -ő is nevet.
-Neked viszont megnőtt a hajad azóta.
-Meg magasabb is lettem végülis... -jelentsünk ki nyilvánvaló dolgokat.
-Éhes vagy?
-Kicsit. Ma ugye vasárnap van?
-Igen. Miért?
-Holnap be kell mennem az egyetemre.
-Oké, mikorra?
-Hát... Valamikor délután. Leadok egy projektet, előadásra nem kell bemenni, úgyhogy max negyed óra. Buszozzak?
-Dehogy! Beviszlek szívesen...
-Meg a telefonom majd kellene, mert Seo meg Chen is keresett már szerintem, anyámról nem is beszélve.
-Ki az a Chen?
-Az egyik csoporttársam, de gimibe is osztálytársak voltunk. Seora nem vagy kíváncsi?
-Ő első hallásra lánynak tűnik, úgyhogy nem... -felnevetek, a féltékenység gondolatára.
-Chen több mint egy éve összeköltözött a szerelmével, nem kell aggódnod, tényleg csak barátok vagyunk.
-Ja, oké
-De azért cuki vagy -megpuszilom az arcát, és kibújok karjai alól, majd még mielőtt bármit reagálhatna leszaladok az ebédlőig, ahol már csak a játék kedvéért is bemászok az asztal alá, és nevetésem visszafojtva várom, hogy Jihoon megkeressen. Már ha van kedve játszani.
-Sooyun! Merre vagy? -szóval van kedve játszani. -Most még előjöhetsz...  Ha megtalállak, én is kérek valamit, amit muszáj megtenned! -ez aztán fenyegetés volt, tekintve, hogy nem igazán tudnék most olyan dolgot mondani, amit ne teljesítenék neki készséggel... Alig bírok elfojtani egy kitörni készülő kuncogást, amely elárulhatna. -Utolsó figyelmeztetés! -vár pár másodpercet- Aki bújt, aki nem, megyek! -a gyerekkoromban sokat ismételt mondat most egész másfajta módon hatott rám. Egyébként... Miért van az, hogy tegnap is bújócskáztunk, meg ma is? Kezdek visszafejlődni ovissá... Ahogy ezen gondolkozok Jihoon elkezdi körbe járni az étkezőasztalt, mire engem elfog a jól ismert izgatott várakozás. Bár pillanatnyilag jobban akarom, hogy megtaláljon, mint hogy ne. Megáll az asztal előtt, a hozzám legközelebb eső helyen, és vár pár pillanatot, majd mikor már kezdenék megnyugodni, hirtelen lehajol, és megragadja a bokámat.
-Megtaláltalak! -mindketten nevetünk, mintha semmi de semmi gondunk nem lenne a világon, majd segít kimászni az asztal alól.
-Megtaláltál. Mi lenne a kérés?
-Khm... Bocsássatok meg a zavarásért... -Jaehyo áll az ajtóban az ajtókeretre támaszkodva, de fogalmam sincs mióta van ott. Jihoon csak sóhajt egyet, és elenged.
-Miért jöttél?
-Neked is szia... Zico megkeresett. -felkapom a fejem a névre, és hirtelen beugrik amit Kwon mondott.
-Hogy-hogy megkeresett? Mit akar? Miért kell nekem erről tudni?
-Ezt... Nem itt kéne megbeszélni. -rám emeli tekintetét, és pedig azonnal levágom mit is takar az "itt"
-Na akkor én mentem átöltözni! -kijelentésem után ki is viharzok az étkezőből, de út közben meglátom Sachit. Félre hívom, és megosztom vele tervem. Bár hallgatózni nem szép dolog, én akkor is tudni akarom, mit nem hallhatnék.
-Sachi! Tegyél meg nekem egy szívességet!
-Mi volna az?
-Jihoon és Jaehyo beszélni fognak egy nagyon fontos dologról, én pedig szeretném tudni, mi is az. Szeretném, ha kihallgatnád őket, és aztán elmondanád nekem, hogy miről volt szó. De ne vegyenek észre! -kissé vonakodva, de bólint egyet, hogy megértette. -Köszönöm Sachi! -illedelmesen meghajol, majd felkapva egy tálcát indul az étkező felé, hogy mégse csak úgy odamenjen, mert hát az elég feltűnő lenne. Én ezalatt felmegyek a szobámba, és kényelmes otthoni ruhát keresek a gardróbban, amiben kb az életem is le tudnám élni a méreteit tekintve... Végül egy fekete top, és egy fekete melegítő mellett döntök. Hajamat copfban összekötöm, majd lemegyek, hátha végeztek már a roppant fontos beszélgetéssel. És, nem lett igazam, de Sachit a konyhában megtaláltam, igazán gondterhelt arccal.
-Miről volt szó?
-Ezt... Itt nem mondhatom el. -gondolom a jelen lévő személyzetre gondolt.
-Akkor menjünk el sétálni. Mára szabad napot kapsz, nem kell semmit csinálnod! -Sachi csak egy köszönömfélét motyog, majd követ engem a kert irányába. Mikor kellően távol kerültünk mindenkitől, elkezd beszélni.
-Nem tudom, hogy jót teszek-e azzal, ha elmondom ezt neked, de annyira már ismerlek, hogy úgyis megtudnád valahonnan, és akkor már jobb, ha biztonságos úton jut el hozzád. Szóval Zico azért kereste meg Jaehyo-shiit, mert békét akar, mi több, egyességet. De vannak feltételei.
-Ezek a feltételek... Érintenek minket?
-Attól tartok igen. Minden alvezérnek lehet egy követelése, és ebből egyet erősíthet meg a vezér. Zico-shii Taeil követelését erősítette meg. -itt már tudtam, hogy semmi jó nem sülhet ki belőle
-És mi volt a bátyám követelése? -a báty szóra egy kicsit felkapta a fejét, de inkább továbbsiklott rajta.
-Az, hogy Jihoon engedjen el téged, te pedig soha többé ne menj a közelébe. -szomorúan néz a szemeimbe, mintha azt üzenné, sajnálja.
-Hogy mi?!
-Jól hallottad. Ez a feltétel. -azonnal rohanni kezdtem a ház felé, és csak remélni tudtam, hogy P.O nem bólintott rá azonnal. Jaehyo éppen indulni készült és az ő szemei is szomorúan csillogtak.
-J-Jaehyo! Ne csináld! Kérlek! -és ennél a pontnál megállíthatatlanul kezdtek folyni a könnyeim. Nem érdekelt, hogy ki lát, és ki nem. Jihoon is kilépett az étkezőből,  és az ő szemében is szomorúságot véltem felfedezni. Odaszaladtam hozzá, és szorosan mellkasába bújtam, mintha ott minden más lenne.
-Hallgatóztál? Ugye?- nyugtatóan simogatja a fejem, mintha ő nem lenne ugyanannyira szomorú. Megrázom a fejem, hogy nem én voltam.
-Akkor honnan tudnád?
-S-sachi m-mond-ta el... De én nem akarom, hogy ez legyen! Én... Szeretlek Jihoon! - még mindig nem nézek fel rá, mert nem akarom, hogy sírni lásson, habár teljesen egyértelmű, hogy sírok. Még szorosabban ölel, talán hogy éreztesse velem, hogy itt van, talán hogy ő érezze, hogy ott vagyok. Jae száját egy fájdalmas sóhaj hagyja el, nekem pedig kell egy perc, hogy összeszedjem magam, és képes legyek ránézni. Tudom, hogy neki ugyanúgy nem tetszik a helyzet, mint nekünk, de nem igazán tud mit tenni ellene.
-Ugye, ha nekik van követelésük, nektek is lehet?
-Lehet. Egy, ami nem zárja ki az övéket.
-Akkor megmondhatnám én, mi legyen az?
-Hallgatlak.
-Szeretném, ha Taeil találkozna velünk. Velem, és Jihoonnal. Aztán, ha még mindig úgy látja jónak, megtesszük, amit kér.