Fekete és Vörös lángok

"Félsz?"

Ahogy közelebb lépett az ágyhoz, igyekeztem minél távolabb kerülni tőle. Na ez több okból volt lehetetlen...  Már inkább rá se néztem, mert nem akartam látni a tekintetében fellobbanó vágyat. Féltem tőle. Beharaptam ajkam, hogy ne sírjam el magam. Elfordítottam fejem a másik irányba. Az ágy benyomódását érzem, szóval leült. Még mindig igyekszem nem rá nézni. Egy kezet érzek a derekamra simulni, egy másikat pedig a fejem mellett. Végigsimít oldalamon, majd nyakamon. Egyik kezével még mindig fölöttem támaszkodik, másikkal pedig államat megfogva kényszerít arra, hogy rá nézzek. Már sehol nem látom azt az aranyos fiút, akivel egy hete táncoltam. Aki meg akart védeni. Ő más... Sokkal vadabbnak és merészebbnek tűnik. Ajkaimra hajolna, de arrébb húzom fejem. Kissé mintha meglepődött volna. Oké, hogy pillanatnyilag nem vagyok abban a helyzetben, hogy nagyon felidegesítsem, de nem gondolhatta komolyan, hogy majd csak úgy hagyom magam... Tekintetemből valószínű sugárzik a félelem, hiába is próbálnék színészkedni. Lassan, nagyon lassan félmosolyra húzza száját, ami méginkább megrémiszt. Én ma még szívrohamot kapok... Kezét, amivel eddig derekamat fogta (inkább szorította) állam alá teszi, és maga felé fordítja a fejem. 

-Félsz tőlem? -erre vajon létezik helyes válasz? Meg gondolom neki is nyilvánvaló, reakcióimból... Csak hallani akarja. Ez beteg. Miért kezd tetszeni? -Nem akarom, hogy félj. Nem akarom, hogy azért maradj, mert kényszerítelek. De félek, máshogy nem tennéd. -felsóhajt, majd arcomra simít. Apró borzongás fut végig gerincem mentén, ahogy hideg ujjai végigfutnak arcélemen. Még a végén megsajnálom... Megszólalnék, de mit mondjak?! Hogy vele maradnék? Hogy elmennék? Nem akarok hazudni. Magamnak se, de az még megy, úgy ahogy. Szerencsére nem vár választ, ez kiderül a tekintetéből. Leszáll rólam, és visszamegy a fotelhez, majd a zakó zsebéből egy kis kulcsot halász elő. Rámnéz, vissza a kulcsra, majd ismét rám. Fogalmam sincs mit tervez csinálni, de remélem nem pont a kulcstól való végleges megszabadulás gondolatát fontolgatja... Előtte legalább engedjen el. 
-Leveszem a bilincset, egy feltétellel. -kíváncsian várom azt a feltételt, mert ami azt illeti kezd zsibbadni a kezem. Meg persze ki is akarok szabadulni. Egy pillanatig sem gondoltam úgy, hogy kicsit sem kétségbeejtő a kiszolgáltatottságom.
-Mi lenne az? - magam is meglepődök a vékonyka hangon, amit minden valószínűség szerint én adtam ki.
-Adsz nekem egy hónapot, hogy meggyőzzelek a maradásról. Ha nem sikerül, szabadon elhagyhatsz, és ígérem nem kereslek többé. Na? -lassan bólintottam, mérlegelve, hogy az az egy hónap nem annyira kibírhatatlanul sok. Főleg JiHoonnal...
-Remek. -kisgyerekes vigyor ül ki arcára, majd megindul az ágy felé, és leveszi csuklómról a bilincset. Szinte azonnal felülök, aminek hatására kb úgy érzem magam, mint akit fejbevágtak. Időm sincs kitámasztani magam a kezemmel, így visszazuhannék az ágyra, de egy tenyeret érzek a hátamra simulni, ami megtart (nagyon nagy zuhanás lett volna, de nembaj). P.O aggódó tekintettel vizslatja arcom, és arcára kiül, hogy nagyon gondolkodik rajta, hogy mi bajom is lehetett.
-Mondam, hogy kisebb dózis is elég lenne...
-Tessék?
-Semmi, a nyugtató hatása még mindig nem múlt el teljesen. Megmondtam Kwonnak, hogy kevesebb is elég lett volna. De ő biztosra akart menni. Azt mondta, nem veszélyes. -komolyan aggódna értem?
-Nincs semmi bajom, nyugi -mosolygok rá, bár én se tudom miért tettem. Kihasználva, hogy félig ölében tart, karolom át nyakát, és fúrom fejem mellkasába, amin kicsit mintha meglepődne, de ugyanakkor örülne is neki. Szorosabban tart, karjaival védelmező ölelésbe vonva. Nem lehet, hogy valamiféle tudathasadásos állapota van? Úgy döntök, jobban meg akarom ismerni, és erre kitűnő lesz ez az egy hónap. Aztán meglátjuk mi lesz. Csak hallgatom nyugodt légzését és szívverését; pilláim egyre nehezebbek lesznek, és érzem, hogy be fog szippantani az álomvilág. Mocorogni kezdek, és mikor teljesen kényelmesnek ítélem testhelyzetem, újra JiHoon mellkasának dőlök, és elalszom.

* * *

 Másnap reggel (inkább hajnalban) az ágyon ébredek JiHoon mellkasán. Na ez volt az a pont, ahol kitisztult a fejem, és leugrottam P.O-ról, azzal viszont nem számoltam, hogy belegabalyodtam a takaróba, és le fogok esni az ágyról. Hát leestem. A kisebb puffanásra (meg gondolom arra, hogy eltűnt a súly a mellkasáról) PO is felkelt, és látszott rajta, hogy nem igazán tudja hova tenni, ahogy a földön fekve megállás nélkül nevetek... Én se tudtam hova tenni. Szerintem saját magamat röhögtem ki, bár JiHoon feje is elég vicces volt.