Kedves Naplóm

8

Urahara a visszamaradt lélekrészecskéidet begyűjtve nekilátott átjárót készíteni Huaco Mundoba, de azt mondta, legalább egy hónapjába fog telleni a folyamat. Siettettük volna, hiszen végre fűtött minket a tettvágy, de ezt a munkát nem lehetett elkapkodni.
Ha nem jöttél volna, akkor biztosan feladtuk volna. Másodpercekre voltunk tőle, de most mindenki úgy viselkedik, mintha a feszültséggel teli napok el se jöttek volna. Mivel nem tudtunk segíteni, hazamentünk pihenni. Legalábbis én. Renjiék edzeni mentek, a lányok pedig a város felé indultak kikapcsolódni.
Fáradt voltam, megviselt az érzelmi hullámvasút amin zötykölődtem egy ideje. Lehet ezért sem vettelek észre mikor elvetődtem az ágyamon. Még szerencse, hogy a családom többi tagja elutazott nyaralni. Nem vagyok biztos benne, hogy nem bántottad volna őket, ha úgy tartja igényed.
Olyan jól elrejtetted a jelenlétedet, hogy hosszú percekig azt se éreztem, hogy néz valaki. Pedig ezt észre szoktam venni.
-Yo, shinigami-köszöntél szokásod szerint, én pedig azt hittem, hogy a szívem szétplaccsan a plafonon. Ijedtemben felugrottam, és közben hozzád vágtam a párnám. Ha kicsúszott volna az a lányos sikkantás is amit éppenhogy sikerült visszafolytanom, akkor azzal életem végéig zsarolhattál volna. Hozzátenném jogosan.

Így is gúnyos vigyorra húztad szádat, még a szemeiden is láttam, hogy jól mulatsz. Nem zavartattad magad, lehuppantál a székemre, és az asztalra tetted a lábaidat. Láthatóan nem tartottál támadástól. Igyekeztem az ágyam lehető legtávolabbi sarkába ülni, és onnan méregettelek.

-Mit akarsz itt?-kérdeztem, de a hangom nem csattant határozottan, inkább mondtam volna elhalónak.
Lehervadt az idegesítő vigyor az ajkaidról, és ehelyett szokatlanul elkomorodtál. Némán méregettél, szinte felfaltál türkiz tavaiddal. Feszültség telepedett közénk, és féltem megszólalni, nehogy az legyen a szikra ami felrobbantja a pillanatnyi békét. Minél tovább meredtél rám, én annál inkább zavarba jöttem, és éreztem ahogy pír lepi el az arcomat. Zavartan néztem vissza, hiszen nem kerülhettem el örökké a tekinteted.
Mintha csak erre vártál volna, felugrottál a székemből, és egy pillanat alatt előttem termettél. Nem volt sok időm reagálni, és kezeimet, amiket védelem gyanánt magam elé kaptam megragadtad, és a fejem felé feszítetted, aminek köszönhetően elnyúltam az ágyon. Eléggé zavarba ejtő helyzetbe csöppentem, elvégre ketten feküdtünk az ágyamon. Jobban mondva te felettem tornyosultál, és ahogy leszorítottad a kezeimet, veszélyesen közel kerültél hozzám. Ahelyett, hogy bekapcsolt volna a túlélési ösztönöm, elöntötte az agyamat az eddig elfojtott vágy. Az orrom megtelt az illatoddal, ami semmihez nem volt hasonlítható, de afrodiziákumként hatott az érzékeimre.

Alig pár centiről folytattad amit megkezdtél az asztalnál, a néma bámulásomat. Most már nem éreztem szükségét annak, hogy másfele nézzek, amúgy se tudtam volna, hiszen a gondolataimon kívül a látóteremet is teljesen betöltötted.

Nem tudom, miért nem mondtál akkor semmit se...bár tény, hogy a tetteid tökéletesebben fejezték ki szándékaidat, mint amit szavakkal el lehetne mondani. Miért jöttél vissza akkor? Ha nem teszed, nem hagyhattál volna el. Vagy akkor még maradni akartál? Remélem egyszer még találkozunk szemtől szemben, és végre vállalod a tetteid következményeit.