Kedves Naplóm

6.

Tarthatatlan állapotok uralkodtak kis csapatunkon belül. Már nem csak levertek, hanem feszültek is voltunk. Random apróságokon kaptunk össze, jelentéktelen szavakon sértődtünk meg. A küldetésünk, a világ megmentése lehetett bármennyire is nemes, felőrölt minket. Majdnem fel is adtuk, mondván legalább élvezzük ki, és töltsük kellemesen hátralevő életünket. Hosszú idő óta először, mindenki egyetértett. Már épp kimondtuk volna egymáshoz intézett utolsó szavainkat, mikor megéreztük a jelenlétedet. Nem számítottunk támadásra,hiszen már nem volt dolgotok a mi világunkban, csak Hueco Mundoban. Azt hiszem, ezért is akartunk lemondani mindenről, mivel még Urahara se tudott átjárót nyitni, bárhogyan is próbálkozott. Végigsöpört rajtunk az adrenalin, és szinte egyszerre indultunk el feléd. A nagy sietségben majdnem észre se vettem, hogy a kétségbeesés vasmarokkal szorongatja a mellkasomat, csak akkor tudatosult bennem az érzés, mikor megláttalak, és ettől felszabadultam.

Egy tetőn találtunk rád, az elhagyott gyárcsarnokoknál. Biztos vagyok benne, hogy észlelted megérkezésünket, de háttal álltál nekünk, és egyáltalán nem vettél rólunk tudomást. Ahogy végigmértelek, ledermedtem. Nem mertem szembenézni veled, mert bár lehet, hogy te azóta már ezerszer elfelejtetted a sikátorban történteket, engem felemésztett a gondolata.

Rukia szemeiben csak a vérszomj és a bosszúvágy csillogott, míg az enyémből szinte túlcsordult a reménytelen vágyakozás. A többiek jócskán lemaradtak mögöttünk útközben, így egyenlőre csak ketten voltunk ellened.

-Mit keresel itt?-csattant Rukia hangja, amitől összerezzentem. Az espada továbbra sem mutatta jelét érdeklődésnek, szoborként állt a tető szélén.

-Válaszolj, ha hozzád beszélnek!-váltott fenyegetőre a lány hangja, majd a tettek mezejére lépve előhúzta fenséges kardját. A fehér pengén hidegen csillant meg a lenyugvó nap fénye. Rukia tett egy lépést feléd, de megdermedt, mikor erre te is megmozdultál. Egy sóhaj kíséretében kihúztad kezeid a zsebedből, ahol eddig pihentetted őket. Nem fordultál felénk, de hátra néztél. Az arcod bosszúságot tükrözött, meg még valami mást is, amit nem tudtam biztosra beazonosítani. Talán gyötrődést? Akkor nem tudtam, mi lehet a problémád, és álmaimban sem gondoltam volna, hogy később elárulod. Türkiz szemeid a lányon állapodtak meg, rám egyáltalán nem is néztél. Vágytam rá, hogy megtedd, közben mégis rettegtem tőle. Féltem, hogy bele látsz majd a gondolataimba, amit jó ideje csak te töltesz ki, és meglátod, mennyire rettegek, mennyire elveszettnek érzem magam.

-Menjetek innen-morogtad. –most nincs kedvem a hülyeségeitekhez.

Rukia ezen csak felbosszantotta magát, és egy csatakiáltás után neked esett. Én továbbra is megfagyva álltam ott, az agyam tudta, hogy segítenem kéne a lánynak, de lelkem zsibbadtsága mozdulatlanságra kárhoztatta a testemet.
Nem harcoltál, de nem is menekültél el. Azt amúgy se engedte volna a büszkeséged. Könnyedén kerülted ki Rukia támadásait, aki amúgy is pontatlan volt a méregtől, szinte csak csapkodott a kardjával. Keserűen vettem tudomásul, hogy lassan nekem is be kellene szállnom a küzdelembe. Mikor Grimmjow láthatóan megelégelte Rukia rohamait, és felé mozdult, közéjük ugrottam. Mindketten meglepődtek, és az espada meg is hátrált a váratlan mozdulatomtól. A torkodnak szegezett kardom enyhén remegett, így mindkét kezemmel tartanom kellett a máskor pillekönnyű fegyvert. Egyszerűen nem mertem szembenézni veled, így tekintetem nagyjából az álladon állapodott meg, ami legalább annyira volt rossz ötlet, mintha egyenesen a szemedbe néztem volna, ugyanis tekintetem hamar feljebb araszolt az enyhén rózsaszínben játszó, puha ajkaidra.
Nem tudom mit láthattál akkor az arcomon, de biztos vagyok benne, hogy hasonlítottam egy nyitott könyvre. Egy paradicsomvörös, de nyitott könyvre..