Kedves Naplóm

12

A hatalmas sötétben szinte törvényszerű volt, hogy elhagyjuk egymást. Az egyik pillanatban még érzékeltem a közelemben lévő barátaim lélekenergiáit, de amint mélyebbre hatoltunk, eltűntek. Nem vesztegettem az időm kiabálással vagy keresgéléssel, mert sietnem kellett ha időben ki akartam jutni. Bíznom kellett a képességeikben, és az épségükben. Így is rosszul éreztem magam a folyamatos hazugságaim miatt. Nem érek rá, mert tanulnom kell, családi program van, egyedül akarok edzeni..mind csak kifogás volt, hogy helyettük veled lehessek. Bár, ha úgy vesszük, az edzés csak fél-hazugság volt, mert eléggé le tudtuk fárasztani egymást.
Mikor már azt hittem, sose jutok át, kiértem. Nem volt átmenet, az egyik pillanatban a semmiben rohantam, a másikban Hueco Mundo kopár sivatagjában álltam. Megfordultam,de a kapu már nem volt ott. Egyedül álltam egy dűne tetején, és amerre a szem ellátott, homok borított mindent. Még egy elszáradt fa sem törte meg az egyhangúságot. Vártam pár percet, hátha felbukkan valaki mellettem, de nem így történt, ezért elindultam. Az irányérzékem teljesen cserbenhagyott, és csak remélhettem, hogy nem körbe-körbe rohangálok.
Több órányi bolyongás után se jutottam sehova, ezért csüggedten huppantam le a homokba. Megpróbáltam megnyugodni, hátha úgy megérzek valamit a többiekből. Sose voltam valami eredményes érzékelésből, de fel mégse adhattam.
Aztán legnagyobb meglepetésemre a semmiből egy kar nehezedett a vállamra, és ahogy oldalra kaptam a fejem, az őrült vigyoroddal találtam szembe magam.