Kedves Naplóm

5.

Már legalább fél éve küzdöttünk Aizen lidércei ellen. Minden erőfeszítésünk ellenére csak szélmalomharcot vívtunk, és pazaroltuk a drága időnket. A kétségbeesés és a reménytelenség vírusként terjedt szét, és fertőzött meg mindenkit. Engem nem tudott, hiszen akkoriban halottnak és rothadtnak éreztem magam belül. A negatív érzelmek mindig is hamar felém tudtak kerekedni. Szerencsére ezeken mindig átsegítettek a barátaim, így nem adtam fel a vesztes csaták után, és így válhattam egyre erősebbé. De most...nem tudtak segíteni rajtam. Az egyetlen személy, aki megmenthetett volna, valószínűleg nem is tudta, hogy szenvedek. Biztos vagyok benne, hogy maximum szánalmat és lenézést kaptam volna a viselkedésem miatt.

Letargiám oka még mindig ismeretlen volt előttem, viszont valami mágnesként vonzott feléd, én pedig hiába igyekeztem, nem tudtam tenni ellene. Próbáltam észérveket keresni, hogy miért is akarlak én annyira látni téged, de természetesen nem találtam. Próbáltam megvizsgálni az érzéseimet, de abban a nagy viharban, ami bennem tombolt, nem sikerült megragadnom a lényeget.