shots! || little novels

Varázsfuvola | NCT Jeno

Fejetlencsirkehhh , mondanom sem kell hogy ez a tied. Igyekeztem "tökéletest" írni, remélem az lett❤️
A többieknek is jó olvasást! ☺️

Lee Jeno és Park Chungha állt a színpadon. A fiú meglehetősen magabiztosan ült le a zongora elé. Felhajtotta annak fedelét és végigsimította ujjaival a billentyűket. Hajába túrt, a megfelelő hangokhoz helyezkedett és biztatóan Chungha-ra nézett.
A lány szerényen, megszeppenve szedte elő kis fuvoláját és illesztette össze. Füle mögé tűrte haját. Tekintetük összetalálkozott.
Jeno leütötte az első hangokat. Ő csak kísérő volt, a fuvoláé a főszerep.
A lány félve kezdte fújni a hangszert, amikor ő következett. A tömeg egyként hajolt előre és figyelte lélegzet-visszafojtva a páros produkcióját.
Minden egyes pillanattal egyre magabiztosabban játszottak. Eggyé váltak hangszerükkel. A közönség figyelt, nem adtak ki hangot.
A pár tagjai nem néztek egymásra előadásuk közben. Bíztak magukban, bíztak a másikban.
Az előadást a fuvolaszó zárta, egyedül zengett. Mintha varázslat lenne, a lány varázslata volt ez. Mintha egy tündér lenne.
Egy perc néma csend volt műsoruk végén. Azt hitték, elrontották, hogy elvesztenek mindent. De abban a pillanatban egyként állt fel mindenki a közönségből. Hatalmas tapsot és kiáltásokat kaptak. Mindenki őket ünnepelte.
Jeno barátnője mellé lépett és mosolyogva, átkarolva hajoltak meg.

"Nagyszerű voltál kicsim" - ölelte meg a fiú a lányt immáron a színfalak mögött. Hangja, szavai megmelengették a lány szívét.
"Te is,Oppa. Nagyon boldog vagyok veled!"
Megcsókolta. Chungha minden egyes csók közben úgy érezte, majd' kicsattan a boldogságtól. Jeno a valaha volt legtökéletesebb fiú volt számára. Sosem gondolta azt, hogy valaha is az övé lehet. De itt álltak, a legsikeresebb előadásuk után, az eredményre várva. De a fiú lágy, lassú csókjai közben minderről megfeledkeztek.

Izgatottan, egymás kezét fogva vártak a színpadon a többi versenyző között.
Kimondták a különdíjasok nevét. Majd a bronzérmeseket is. Összeszorult szívük, azt gomdolták, mindent elvesztettek. Semmi nem fog összejönni. Chungha könnyei potyogni kezdtek, amikor az ezüstérmesek neve is elhangzott. De történt egy váratlan fordulat...
"A huszonharmadik Nemzetközi Koreai Zeneiskolák Versenyének első helyezettje... Lee Jeno és Park Chungha!!"
Feleszméltek a bambulásból. A srác tudatáig jutott el először az információ, aki "EZAZ" kiáltásokkal kezdett kiáltozni. A lány megszeppenten kezdett el sírni, teljes erejéből, hálájából. Jeno magához szorította barátnőjét.
"Nyertünk kicsim, mi vagyunk az elsők! Nagyon büszke vagyok rád!"
"Én is rád, Jeno. Köszönöm, hogy ezt veled élhetem át"
Majd a fiú a színpad közepén, a nagy ovációt követően két keze közé fogta barátnője arcát és megcsókolta. Lassan és hosszasan, majd elváltak egymástól, felkapta és megpörgette. Nem érdekelte őket az, hogy ország-világ élőben látja a műsort, csak is a megható pillanatnak éltek. Körülölelte őket az égből hulló konfetti, a lárma, de ők csak magukra figyeltek igazán.
Nem a nyereményük volt a lényeg, ami egyébként egy szerény színházi előadásra szóló jegy, hanem az, hogy ezt együtt élték át, együtt szerezték.

Csakhogy mindez két évvel ezelőtt történt. Nem Jeno és nem Chungha játszották a dalt. Hanem testvéreik... haláluknak második évfordulóján. Ez csak egy visszaemlékezés volt a szép időkre. Az volt az utolsó közös programjuk együtt. Mindketten eltávoztak, mert ártatlanok voltak. Mert boldogok voltak. Mert szerették egymást.
Emlékük ma már a harsány fuvolaszóban és a kellemes zongorajátékban él tovább.

Tudom, szomorú lett, de a címből adódóan eredetileg is ilyenre terveztem sajnálom, tudom hogy nem szomorú történetre vártatok :(