Elrabolva |One piece ff.|

5. Rész

Egy hatalmas ágyban ébredtem egyedül. A szoba falai halvány rózsaszínre voltak festve, ugyanilyen színű volt a takaró és a párnák is. Amire felfigyeltem az az volt, hogy a kezemről a karperec eltűnt és a ruháim sem az enyémek voltak, még az alsóneműm sem. Egy lila szoknya volt rajtam egy fekete áttetsző felsővel és fekete harisnyával. A hajgumim és a den den mushim is eltűnt. Nagyon reménykedtem abban, hogy nem maga a királyi kalóz öltöztetett át, hanem valaki más. Az ágy mellett volt rögtön egy fekete pántos szandál, amibe belebújtam. A szobában körülnézve nem sok mindent láttam, csak néhány könyvespolc, szekrény és egy asztal volt középen, amin üres üvegek és poharak helyezkedtek el. Az egyik még félig volt, tehát nem régen ittak belőle.

Elsétáltam az ajtóig, majd óvatosan kinéztem rajta. Csak egy hosszú vékony folyosó volt előttem, rajta végig vörös szőnyeggel és néhány méterenként volt egy-egy ablak. Egy lélek sem volt a folyosón. Kiléptem rajta, majd az előttem lévő ablakhoz mentem, azon kinézve csak egy várost láttam, ami jóval alattunk helyezkedett el magasságban. Nem lenne bölcs dolog tőlem, ha most innen kiugranék. Igaz, hogy megszabadulnék Doflamingotól és a bandájától, de meghalni azért mégsem akarok.

Elléptem az ablaktól, majd végig suhantam a folyosón, amit egy újabb követett. Akármennyin is mentem keresztül egyetlen egy embert sem láttam sehol. Ez tényleg egy shichibukai otthona? Folyosóról folyosóra jutottam, de egyetlen egy nagyobb termet sem találtam, ahonnan ki lehetne jutni.

-Ez egy kibaszott labirintus! -támasztottam meg magam az egyik falnál.

Lépéseket hallottam magam mögül, ezért hátranéztem ahol megpillantottam azt a fiút, ha nevezhetem így, aki a lánnyal felcipelt a hajóra.

-Megvagy-dasuyan! -csillant fel a szeme, mikor meglátott.

-Ne fuss el, nem bántalak! -nyugtatott meg, majd lassan megközelített engem.

-Gyere velem, Doffy már vár rád! -intett maga után, és én követtem őt, bár fogalmam sem volt miért.

Ő sokkal jobban igazodott ki a folyosókon, mint én. Bár próbáltam megjegyezni merre jöttünk, de ez teljesen felesleges volt, hisz mindegyik folyosó ugyanúgy nézett ki. Az egyik ajtónál megálltunk, majd bevezetett rajta. Odabent egy ebédlő volt, aminek közepére egy asztal volt felállítva, ami körül helyet foglaltak Doflamingo és a tisztjei. Bejövetelemre mindenki felfigyelt rám, így akaratlanul is zavarba jöttem a sok rám szegeződő szempártól.

-Róla volt szó tegnap? -kérdezte egy napszemüveges alak, akit inkább neveztem volna előbb egy takonygombócnak, mint embernek.

-Igen -helyeselt Doflamingo.

-A tegnapihoz képest sokkal nyugodtabb -vetette oda hangosan a narancssárga hajú nő, Jora.

-Tényleg! -fordult felém az engem kísérő.

Bosszankodva pillantottam a padlóra, ami sokkalta érdekesebbnek tűnt mindannyiuknál. Hogy kerülhettem ilyen helyzetbe?!

-Most menjetek! -intett Doflamingo az ajtó felé, mire mindenki egyszerre állt fel és ment ki az ajtón.

-Gyere egyél -mutatott a mellette lévő székre Doflamingo.

A mögöttem álló nagyokat lökött rajtam, hogy haladjak már. Az unszolás hatására leültem a kijelölt helyre, ekkor az előbbi fickó is kiment.

-Megetesselek vagy menni fog egyedül is? -kérdezett rá.

-Nem vagyok éhes -mondtam neki, de a gyomrom hatalmasat kordulva elárult engem.

Elnyúlt az egyik tányérig, amit aztán maga elé vett és az egyik epret kivette, majd a szám elé emelte.

-Nyisd ki a szád -utasított engem, de tagadón megráztam a fejemet -Gyerünk -fogta közre az államát és a számba nyomta a gyümölcsöt.