Elrabolva |One piece ff.|

10. Rész

Kora reggel volt néhány felhő az égen, de összességében jó idő volt, még a meleg szellő is fújdogált. Figyelmesen néztem a tájat és a vizet, hiszen eddig kevés alkalmam nyílt a hajózásra, akkor sem volt mindig ennyi időm bámészkodni. Kezemet a vízbe raktam, s éreztem hogy néha egy-egy hal hozzám ér, mikor elúszik mellettem. A víz annyira tiszta volt, hogy le lehetett látni egy két méter mélyre. A víz bámulása közben észrevettem egy sötétebb foltot tőlem pár méterre, ami közelített felém. Először azt hittem, hogy egy tengercsászár, de az árnyék inkább fentről vetülhetett le, mintsem lentről. Felpillantottam az égre, ahol csak pár madár, Doflamingo és felhők vonultak. Leengedtem a fejemet és kikönyököltem a csónak szélére, majd egyszer csak levert a víz. Pánikolva kaptam fel a fejemet és meredtem a rózsaszín gombócra, ami felém tartott. Doflamingo teljes egészében az égen ugrált, mintha ez természetes lenne, s közben olyan arcot vágott, amitől halál félelmem támadt.

-Ez egyáltalán nem oké! -kiabáltam -Mi a francért követsz még ide is?! Mellesleg ne legyél már ennyire fura, baszki! -akadtam ki teljesen, majd egy menekülési terven gondolkodtam, de azonnal el is vetettem, hiszen a tenger vett körül.

Esélytelen volt a menekülésem vagy akármi más, megint ő nyert. A nagy eszelések közepette ő leérkezett az én kis falatnyi bárkámra, ami aligha volt elég kettőnknek. Kétségbeesésemben elmosolyodtam és egy laza sziával köszöntem neki, de nem vette túl jó néven, mert a torkomnál fogva felemelt, majd egy tengerkő karperecet akasztott rám. Egy fikarcnyi ellenkezést sem tudtam tanúsítani, csak tűrtem a durva bánásmódot. Felkapott a karjaiba és visszaugrált velem Alabastáig, ahol Jora és a többiek már aggódva várták. Az idős nő azonnal elénk sietett és öröm könnyeket hullajtott az "Ifjú mester" miatt, majd mikor meglátott engem elkezdett magyarázni és különböző jelzőkkel illetni engem, amire Doflamingo most semmit sem reagált, hagyta hogy a nő kioktasson. Emiatt teljesen elment a kedvem egész napra. A kioktatás után az idős nő békén hagyott, de azt észrevettem, hogy a szeme sarkából néha rám pillantott. Dellinger is elkerült engem a nap hátralévő részében, aminek most nagyon örültem, ugyanis nem vágytam senki társaságára sem.

Estig egy lélek sem jött négy méternél közelebb hozzám, de egy ideje azt érzem, hogy valaki figyel. Szemei szinte lyukat égetnek a tarkómba, de nem akartam megfordulni vagy megmozdítani a fejem. Hátha elmegy anélkül, hogy beszélgetésbe elegyedne velem. Szótlanul és mereven vártam, hogy mikor indul meg, de ez beletelt egy kis időbe, mivel nem igazán akart hamar elmenni, hátha történik valami. Talán azért, mert látta, hogy hasztalan itt maradnia vagy mert beleunt, elsétált mögülem egyetlen szó nélkül. A távozása után tíz perccel még ugyanott álltam szoborszerűen, majd lerogytam a térdeimre és ott aludtam el.

Alig aludtam csupán néhány órácskát és ez meg is látszott az arcomon. Annyira fáradt voltam, hogy éppen csak nyitva tudtam tartani a szemeimet. Legutoljára akkor voltam ilyen fáradt, mikor újra rendszereztem az összes anyagot a főhadiszálláson egyetlen éjszaka alatt. Volt egy kis kavarodás és ezért mindent át kellett pakolni máshová. Órákon át pihenő nélkül pakoltam a vaskos papír kötegeket, amit nem hogy megköszöntek volna, hanem még leordították a fejemet azért, mert senki sem talált semmit. Még most is látom magam előtt Sengoku vörösödő arcát, ami félreértés ne essék nem azért volt, mert zavarban lett volna, hanem az idegességtől és a haragtól, amit irántam érzett akkor. Félig meg is értettem, hiszen szüksége lett volna egy fontos paksamétára, azonban nekem kiesett, hogy hová is pakoltam. Kuncognom kell, ha eszembe jut az a kétségbeesett arc amit vágott, mikor széttúrta a dobozokat és szekrényeket. Na ez volt aztán a szép emlék.

Visszaemlékezésemből hangos cipő kopogás riaszt fel, amit több pár is követ. Megpillantom Jorát és Dellingert, majd mögöttük Doflamingot is, aki idegesen mered egyenes előre. Felállnék, hogy megnézzem mit bámulnak ennyire, mikor a szőke észrevesz engem és még idegesebb arcot vág. Hamar elém lép és felrángat engem a helyemről, be a kabinba. Az ajtót bevágja maga mögött, s mielőtt még megszólalnék csendre int engem. Nagy gondolkozásokba kezd, látszik rajta, hogy megerőlteti magát, mintha nem tudná hogyan kezdje el.

-Innen nem jöhetsz ki, akármi is történjék -szólal meg egy idő után, azonban semmit sem értek az egészből és ezt ő is tudja -Megértetted? -kérdi, de közben hátra tekint néhányszor.

-Miért? -kérdezem, de még feszültebbé válik.

-Ne kérdezd, hogy miért csak tedd! -kiabál rám, amitől kettőt hátralépek.

Ezt látva megpróbálja magában újra fogalmazni az egészet és lágyabb hangon utasít engem.

-Csak maradj itt, rendben? -kérdezi és választ vár, amire én óvatosan bólintok.

Hangosan kifújja a levegőt, majd megfordul és kinyitja az ajtót, hogy kimehessen. Egyik lábával már kint van, azonban visszanéz rám. A tekintete semmi jót sem sejtet, így teljesen komolyan állok ott és várok.

-Semmiképpen se gyere ki -mondja, majd becsukódik mögötte az ajtó, én pedig ott maradok a megválaszolatlan kérdéseimmel.