Megszoksz, vagy megszöksz (Befejezett)

Prológus

Halk léptekkel szelem keresztül az óriási ház puha szőnyeges folyosóját. A hatalmas ablakokon ömlik befele a fény.
Egy vastag, hangszigetelt ajtó előtt állok meg, egyik kezemből átveszem a nagyméretű reklámszatyrot a másikba, hogy kényelmesen belökhessem a nehéz, párnázott falapot.
Bent a szokásos idilli kép fogad, mint már évek óta. Barátságosan köszönök az egybegyűlteknek, akik viszonozzák is. Hiába ők egész Kína és Korea legbefolyásosabb emberei, én mégis lehettem olyan szerencsés, hogy megismertem őket.
Lassan lépkedek befelé, megállva egy magas, másnak talán ijesztőnek tűnő, már-már fehérre hidrogénezett hajú egyén mellett.
- Kim Namjoon! - fonom össze karjaim, mit sem törődve vele, hogy éppen a Dél-Koreát irányító maffia főnököt készülöm lebaszni.
- Elfelejtettem valamit? - pislog rám ártatlanul.
- Tudod, ma délelőtt Jinnel voltam teázni. Sajnálom őt nagyon, hogy mindenki tudja, milyen nap van ma, csak a saját párja nem! - sziszegem az arcától pár centire - Most szépen felemeled innen a valagad, átöltözöl, közben rájössz, mit felejtettél el, aztán hazamész. Egy kurva szót nem szólsz Seokjinnek arról, hogy én figyelmeztettelek, és elviszed abba az étterembe, ahová már egy hónapja foglalásod van! Közben hálát adsz mindennek, ami neked szent, hogy én számon tartom helyetted, mikor kell az ékszerészhez menned!
Nem ordítozok. Felesleges lenne, csak figyelmeztetem, hogy elfeledkezett egy nagyon fontos dátumról. Meg persze arról is, hogy ma eljegyzése van.
Miközben beszélek, egyre sápad le.
Éppen kitépi a kezemből a szatyrot, és már rohanna is átöltözni, de eszébe jut valami.
Megtorpan előttem, és villám gyorsan magához ölel.
- Köszönöm! Ha te nem lennél... - ezzel már siet is ki.

Csak röhögök a többiekkel együtt, akik örülnek, hogy ma nem őket vettem elő.
Könnyed intéssel kilépek a szoba másik ajtaján, ezzel elbúcsúzva tőlük.

Hogy is mondta? Ha én nem lennék? Hát igen. Ha lehet ilyet mondani, én képviselem a két szervezet... erkölcsét? Emberségét?
Ha én nem lennék, már a fél alvilágot kiirtották volna, mert agy helyett valami más van néha a fejükben.

Arcomon szelíd mosollyal lépek be abba a szobába, ahol az én párom most végzi az utolsó simításokat mai munkáján.
- Hali!
- Jinyoungie! - áll fel rögvest - Ma egész nap nem láttalak!
Megvárom, hogy felkapjon, és letelepedjen velem a nagy fotelba, ami csak miattam lett beszerezve ebbe az irodába, csak eztán nyitom válaszra a számat.
- Egész héten sumákoltál! Ha itt vagyok, nem dolgozol, azt pedig kell! De ünnepélyesen kijelentem, hogy mára lejárt a munkaidőd! - kicsit muszáj fészkelődnöm, hiszen vele szemben ülök ölében, csakhogy ennek következtében rögtön el is vörösödök.
- Jinie... - nyögi halkan nevem, ahogy neki pont jó helyen ülök.

Ettől a hangtól én sem tudom, de nem is akarom türtőztetni magam, rögtön ajkaira hajolok, beletúrva ellenállhatatlanul puha hajtincseibe.

Azt hiszem, én vagyok a legszerencsésebb ember a világon.
Mert engem megmentett ez a férfi... és ebben segített neki mindenki, akiktől más csak retteg.
Mert ki hallott már olyanról, hogy egy egész maffia szervezet húz ki valakit a szarból, aki nemhogy nem tartozik közéjük, de a családja az ellenséghez húz?
Senki.
Hát még arról, hogy két ilyen óriási család védelmét élvezi...
Ugye... ez már elképzelhetetlen is.

Hogy ezt mégis hogyan hoztam össze?
Fiatal voltam, szerencsétlen, és össze voltam törve. Ők pedig megláttak engem. Nem úgy, mint a saját anyám, akinek sosem kellettem...