Megszoksz, vagy megszöksz (Befejezett)

Arctalan ellenségek, félreismert szövetségesek

Jinyoung
Már egy hónapja történt, hogy összejöttünk. A srácok rekordként kezelik Jacksnél, és minden nap megfigyelés alatt tartanak minket, mintha valami tv műsor lennénk.
Bár... pont annyira vagyunk nyálasak is, amit nem mindig sikerül négyszemközt tartanunk.

Sokszor esett meg, hogy mint az első éjszakánk után, ránk nyitott reggel valaki, és Jackson csak nagy nehezen tudta fölrántani a takarót - aztán még egyszer ugyanott kötöttünk ki, és muszáj voltam egész nap annak az idiótának az ölében ülni, mert fájt a hátsóm.

Nem egyszer kaptam meg, hogy nem kellene bíznom benne. Szóltak BamBamék, Joungjae, Luhan, Kris...
De én hittem benne. Egész éjszakákat beszélgettünk át, már ismertem. Jobban, mint a többiek, jobban, mint a családja.

És mikor Markkal és a nagybátyjával Kínába kellett utaznia, akkor sem azért engedtem el nehezen, mert nem bíztam benne, hanem mert féltettem. Nagyon. Mert úgy hagyott itt, hogy rábízott Joungjaéra, BamBamre és Yugyeomra. Mert bevallotta, hogy nagy baj van, hogy mi, azt nem tudtam.

Nehézkesen mentek a napok. Nagyon hiányzott. Sokszor már nem is próbáltam tenni ellene, egyszerűen az ő ruháit vettem fel, vagy az ő párnáját nyomorgatva aludtam el.

Egyik ilyen éjszaka történt, hogy valami kellemetlen, szúrós szagra ébredtem. Nem olyan füst volt, mint mikor kigyullad valami, hanem keveredett bele még valami mellékíz.
Köhögve, elgyengülve az oxigénhiánytól nyitottam ki az ajtót, mert tompán úgy érzékeltem, mintha hangok szűrődnének be.
Igazam is lett. Yugyeom verte ököllel a párnázott falapot, közben engem szólongatott.
- Gyere hyung! Siess! Ki kell jutnod innen! - ragadott karon.
Lábam összeakadt párszor, de sikerült lépést tartanom a riadt fiúval.
Csak az udvaron vettem észre, hogy egyik kezében egy hangtompítós pisztolyt szorongat, arca előtt egy maszk húzódik.
- Hyung! Minden rendben? Nem szédülsz? Kettős látás?
Hát... szédülni nem szédültem, kettőt sem láttam Gyeomból... de leginkább egyet sem, ugyanis látásom homályos volt, hallásom tompa. Igazából csak a még füstön keresztül is érződő jellegzetes illatából, hangsúlyából és érintéséből tudtam, ki is áll előttem.
Óvatosan ráztam szétszakadni készülő fejemet.

- Huh, akkor jó! Nekem még vissza kell mennem! El tudsz menni egyedül Jaebumhoz? - fogta aggodalmasan a vállam.
- Azt hiszem, igen - köhögtem nagyot.
- Oké. Ha mégis baj lenne, hívj nyugodtan bármelyikünket, vagy fuss el... de tudod mit? Használd ezt! - nyomott a kezembe egy kisebb kaliberű fegyvert, mint az övé - És ha megkérhetlek, most fuss, mert ha elkapnak, nem tudunk megvédeni!
Még gyorsan, de biztatóan megölelt, és már sprintelt is vissza.

Sietve indultam meg a kapu felé. A sötétben senki nem vett tudomást rólam.
Remegve indultam meg a téli hidegben a buszmegálló felé. Pazarul nézhettem ki egy hosszú, kacsás pizsigatyában, egy rózsaszín rövid ujjasban egy szál telefonnal a kezemben (na meg egy pisztollyal, amit előrelátóan nacim derekába csúsztattam, és ráhajtottam az óriási pólót, de a sofőr nem szólt be, sőt, meztelen lábam látva még a fűtést is felcsavarta.

Az éjszakai járattal csak egy kis, külvárosi negyedig mehettem. Ott leszálltam, hogy egy másik járattal a város szívébe juthassak, Jae koleszáig.

Pár percem még lett volna a busz érkezéséig, mikor egy rongyot tapasztottak szám és orrom elé.
Kétségbeesetten kapkodtam a levegőt, mert az iménti füsttől még mindig szédültem, és sípolt a tüdőm.
Furcsa álom, és ébrenlét közti állapotba jutva kapálóztam szabadulásomért, nem sok sikerrel.

- Ez az a gyerek? - villant a szemembe egy vaku.
- Kétség kívül - mindkét hang ismeretlen volt - De mielőtt vissza visszük, szórakozzunk kicsit! Ha ez tényleg a kínaiak ribanca, akkor biztos tud valamit...
Hideg csapott meg. Semmit nem éreztem tisztán, csak azt, hogy az egyik idegen férfi oda nyúlkál, ahová csak Jacksonnak szabadna.