Megszoksz, vagy megszöksz (Befejezett)

Új iskola

Jinyoung
Mikor minden új körülötted, elgondolkozol, hogy mi lett a régivel. Én legalábbis így tettem.

Először is hová tűnt a régi életem? Hát, az szertefoszlott, meghalt a nővéremmel együtt.

Hová lett az anyám, akit ismertem? Fáj, hogy eddigi életemben tévedtem vele kapcsolatban, s csak most jöttem rá, hogy nem is ismertem soha. Neki csak egy gyereke volt, egy lánya, aki meghalt. A fiú csak egy kolonc, akitől próbál megszabadulni.

Hová tűntek a barátaim? Akik csak érdekből voltak velem, mint kiderült, legalábbis egyet kivéve, akit most én nem akarok magam mellett tudni.

De ami most a legfontosabb: mégis mi a jó büdös francért állok egy totál új, ismeretlen iskola előtt?!
Jah... rájöttem. Mert muszáj voltam iskolát váltani.
Nem érettségizhetek művészeti iskola tánckarán, ha a bal lábamat isten sem tudja hány szegecs és rozsdamentes orvosi mittudjaménmilyemfém tartja egyben a jobb vállammal együtt.
Na jó, a vállam nem olyan vészes. Az összeforrt fél év alatt, bár tény, hogy van benne két csavar, vagy mi a faszom, és eléggé tud fájni, mégis jobb, mint a lábam.

Besántikáltam a suli nagy, rozsdabarna kapuján.
Be kellett lássam, nem tűnt rossz helynek, csak ismeretlennek.

Már vagy egy másfél órás késésben voltam, ami nem tudott érdekelni. Nem is szeptember 1 volt.
Már legalább egy hete elkezdődött a tanítás, de JB csak ma tudott kiimádkozni a szobámból.
Nagy sóhajjal léptem be az épületbe. A portás azonnal rám vetette magát, és meg sem kérdezve, ki vagyok, már kísért is az igazgatóhoz.

- Jó reggelt! - köszöntem illedelmesen.
- Magának is fiatalember. Maga szerint szeptember hányadika van ma? - szememet forgatva nyitottam ki a táskámat, előhalászva belőle az igazolásaimat.
- Kórházban voltam - csaptam le az elsőt, ami három napra szólt - Aztán pedig lebetegedtem - nyújtottam a másodikat.
- Nehéz lett volna ideszólni?
- Igen - vontam vállat, hiszen nagyon nem érdekelt a banya.
- Az osztálya a 11.r - kelletlenül nyújtotta felém az iskola alaprajzát ezzel azt sugallva, hogy nyugodtan megdögölhetek. Mondjuk ezt már a saját anyámtól is megkaptam, szóval nem izgat.

Lassan baktattam az osztályom felé.
Évet ismétlek, és ráadásnak olyan osztályba kerülök, ami az iskola legrosszabbja, mert a tánc mellett hanyagoltam a tanulmányaim.

Arra számítottam, hogy egy normális, bár talán kissé buta, vagy lázadó, nálam fiatalabb diákokkal teli terembe lépek.

Hát... nem pozitív csalódás ért...

A teremben ugyan voltak páran, nagyon maximum, ha tizenöten, de a tanár éppen akkor menekült el a teremből.
- Soha nem fogtok tisztes munkát kapni!!! - krákogta még vissza a terembe.
- Huhú! Halljátok?! Jackson, nem fognak felvenni soha a tanítóképzőbe! - üvöltötte túl a hangzavart valaki.
- Kurva anyádat, Namjoon! Basszad szájba magadat! Előled baszki menekül még a Sátán is, nemhogy az apád, meg a beosztottjai! - na, ezt nehezen tudtam mire vélni.

Csak végigmértem a csapzott tanárt, majd vállat vonva benyitottam a terembe.

Egy pillanatra mindenki folytatta tevékenységét, aztán felfigyeltek rám.

- Ez meg ki a faszom? - horkantott fel egy velem talán egyidős srác.
Barna hajával, óriási szemeivel biztosan népszerű lehetett a lányok körében, stílusa azonban tipikus tahónak mutatta már abban a pillanatban, ahogy megláttam.
- Egy új arc? - tippelgetett egy fehérre fakított, felnyírt hajú a terem másik végéből ordibálva.

- Kussoljá' má', nem kérdeztelek pont téged Namjoon! - állt fel helyéről a barna.

Már éppen egymás nyakának ugrottak volna, mikor egy szintén jó kiállású vörös nyitott be.
Azonnal felmérte a helyzetet, és elordította magát, mert közben a két kakaskodót csak a "baráti körük" akadályozta a verekedésben.

- Elég, ti idióták! - hangja betöltötte a termet, megrezzentve az ablakokat - Leülni! - vérfagyasztó hangjára mindenki engedelmeskedett.

- Öcsi, attól, hogy családtag vagy, még nincs jogod másokat verni! Ez közterület! - morrant rá a barnára - És anya üzeni, hogy otthon hagytad a kajádat, szal vegyél majd magadnak!

Közben én kerestem magamnak valahol a terem eldugott hátsó sarkában egy helyet, és épp ültem volna le, mikor folytatta a fiatalabb kioktatását.
- És Juniort hagyjátok békén! Semleges személy! - Junior? Így utoljára a nővérem hívott... ki ez a fazon?
Megkövülten álltam kiszemelt helyem mellett.
Honnan ismer engem?!

Nem sokáig bambulhattam rá, mert hamar elhagyta a termet.
Akkor pedig nemsokkal utána berongyolt az igazgató... Igazándiból úgy telt a nap, mint egy rendes iskolában, annyi különbséggel, hogy a reggelin kívül még egy tanár sírva hagyta el a termet.

Ahogy reggel Jackson bátyja - idő közben kiderült a neve - megmondta, teljesen "semleges" voltam, akármit is jelentett ez a két civakodó csapatnak.
Nem szóltak hozzám, hacsak nem sértegetni akartak, ami ugyan egy ideig lepergett, aztán kezdtem nagyon magam alá kerülni.

Végül csak vége lett a napnak, és haza is indulhattam.
Már baromi éhes voltam, pedig tudtam, hogy nem lesz semmi a hűtőben, mert anyám nem otthon eszik, én pedig nem vásároltam.

Út közben beugrottam egy kisboltba, ahol nagy keserűségemre belefutottam osztálytársaimba.

Ketten, akik talán a legfiatalabbnak tűntek, egy halom csokoládét tartottak a kezükben, míg a többieknél mindenféle volt: piák, sós rágcsa, vagy épp csak egy zacskó gumicukor.
Nem törődtek a fizetéssel, simán előtte is felbontották.

- Nézzétek már! Itt van anyuci kisfia! - pattant mellém valaki a semmiből.
Ijedten pillantottam fel és egy kutyakölyök szempárral találkoztam. Ezek szerint akkor a két banda mégsem utálja egymást?
Namjoon könyörtelenül taszított rajtam egyet, így akarva akaratlan Jackson mellkasának ütköztem, ezzel kiverve kezéből valami üdítőt.

- Kis szaros! - úgy ragadott meg pólóm nyakánál fogva, mintha semmit nem jelentene neki ellenkezésem - Hogy merészelted rám borítani?! - ekkor pillantottam meg, hogy a pirosas lötty a fehér pólón és a bőrdzsekin landolt.

Ennél többet nehezen figyelhettem volna meg, mert erősen rámarkolt így is viharvert vállamra.
Csak egy fájdalmas kis sikolyra telt tőlem.
Égetett, mart a fájdalom, szemem előtt összemosódott a dühös arc, lábam kicsúszott alólam.

Keményen találkoztam a csempézett padlóval, miközben megvető hurrogással a két csapat otthagyott a földön.

Kellett pár perc, míg magamhoz tértem, és oda tudtam bicegni a kasszához, mert ki is lennék, ha nem a bal térdemre érkeztem volna?
Amilyen gyorsan csak tudtam fizettem, bár remegtem a vállamba nyilaló fájdalomtól.

Kín keservesen hazaballagtam, és aznap már nem is hagytam el a szobámat.

A következő napok is így teltek, nem jött változás.
Egyedül voltam az iskolában, hacsak nem épp nekem esett valaki, egyedül otthon, hisz ki lett volna velem?
És JB-t még mindig leráztam, akárhányszor keresett.