Megszoksz, vagy megszöksz (Befejezett)

Rémálmok

Jinyoung
Már vagy egy hete nem mentem haza.
Péntek délután ahogy az ajó elé értem, a legnagyobb fekete sporttáskám fogadott, rátűzve egy cetli: "Ne gyere vissza!"

Az összes létező zár le volt cserélve, a hiper-szuper biztonsági rendszerből az összes adatom kitörölve.

Nem volt hová mennem. Vagyis de, Jaebum minden szó nélkül befogadott volna, de másodmagával koleszos. Abba a kicsi, lepukkant szobába nem fértem volna el. (Főleg, hogy mindketten előszeretettel hordanak fel magukhoz alkalmi partnereket.)

Fogtam a táskám, és elindultam.
Szerencsére a bankszámlám nem függött anyámtól, nem tudta lenullázni, így egészen hétfőig el tudtam aludni egy nem túl drága hotelban.

A baj ott kezdődött, hogy beköszöntött a hideg, esős, ködös ősz. És én rokkant ezt nem bírtam elviselni.
Hétfőn még elmentem iskolába, de hogy onnan visszamenjek a szállásomra, az már lehetetlen volt.
Ha tehettem, napi egyszer álltam fel, azért, hogy mosdóba menjek, készpénzem nem lévén bármilyen étkezési lehetőségem is lett volna, ugrott.

Az, hogy mindemellett a hangulatom szar volt, csak pluszt adott.
Miután egyik reggel Jacksont megláttam, azt hittem, még a reggeli depressziós kitörésemmel is basztatni fognak, de úgy tűnt arról az idő közben kiszőkült faszkalap nem ejtett szót.

Másnap reggel alig tudtam átvenni tiszta ruhát.
Lábam le akart szakadni, vállamba mintha kést szurkáltak volna, emellett már napok óta taknyos is voltam.
Azt hiszem, mire új "őrangyalom" megjelent, be is lázasodhattam, de
már nagyon nem voltam magamnál.

Egész nap a hidegtől remegve feküdtem a padon, és a tanóra összefolyt mostanság leggyakoribb álmommal, azaz a baleset éjszakájával.

Csak akkor eszméltem fel kicsit, mikor az előttem ülő a kabátját vette.
Fájó szívvel ugyan, de visszautasítottam az ételt, hiszen ha anyukája csinálta, azt meg kell becsülni... mondom én így utólag, mert nekem nem volt többé anyám.

Pár óra múlva is ugyanúgy ücsörögtem. Már nem igazán voltam éhes, inkább kavargott a gyomrom, és csak azért nem hánytam el magam, mert semmi nem jött volna föl.

Egyáltalán nem volt erőm, hogy felvegyek valami melegebb holmit - bár nem is nagyon lett volna - így csak vacogtam a helyemen.

A hátsóm már rég elültem, de tudtam, ha megmozdulok, akkor csak még nagyobb fájdalmaim lesznek.

Lassan álmosodtam el. Újra és újra lepörgött előttem az az egy rémálmom, aztán valamikor éjjel riadtam csak fel.

Muszáj volt kimennem a mosdóba, mert a gyomromat most nem érdekelte, hogy nincs benne semmi.

Amint megmozdultam, tudtam, hogy nem jutok el a terem ajtajáig sem, nemhogy a folyosó végi mellékhelyiségig, de hősiesen, hangosan zihálva, mindenbe kapaszkodva küzdöttem.

-Jinyoung! -mielőtt felbuktam volna, egy nagyon ismerős hangú valaki a karjába kapott.

Annyira nem tudott izgatni, ki is az!
Jó meleg volt, kismacskaként simultam kezeibe, arcom pedig nyakába és vállába fúrtam.
- Mindjárt jön a segítség, csak bírd ki kicsit! Hallasz, ugye? Jinyoung, válaszolj már a kurva életbe!

Minden erőmet összeszedve bólintottam egy aprót, mire ismét felborult a világ, és bár még magamnál voltam, teljesen elernyedtem a másik karjaiban.

- Jackson! - valaki berontott a terembe.
Enyhe meglepetéssel vettem tudomásul, ki is tart engem.
- Mark... fogalmam sincs, mi van vele! - hogy mennyire kétségbeesett volt! Pedig én már jól voltam.

- Bassza meg! Azonnal vidd a kocsiba! Én hívom a dokit!

Ki lehet a másik? Tuti találkoztam már vele, de nem ismerős a neve...

Hirtelen valami nagyon meleg vett körül. Kellemes volt, nem ellenkeztem. Sötét, és meleg... nem is rossz párosítás...

- Kris! Figyelj! Van egy kölyök, Jackson osztálytársa. Valami nagyon nem oké vele. Lázas, meg totál ki van ütve! - kis szünet - Oké. Viszem hozzánk! - innentől a hangok csendben maradtak.

Vajon Jackson még mindig tart? Még itt vannak egyáltalán?

Ismét hideg csapott meg. Talán kiszálltak a kocsiból, és még egy ismeretlen hang csatlakozott hozzánk.

- Ő az? - miért ilyen meglepett? Ismer talán? - Hol szedtétek össze Jimin öccsét?
- Hogy kinek a micsodája? - Jackson hangja majdnem a fülem mellől jött.

Kezdtem rettenetesen fázni, már éreztem, hogy remegek, pedig eddig jól ellebegtem testtelenül a fekete semmiben.
Lassan nyitottam ki szemeim, de minden homályos volt.
- Fázom! - nyöszörögtem jó kezemmel a meleg, kötött pulóverbe markolva, arcom még inkább belenyomtam nyakhajlatába.

- Jinyoung! Megyünk be. Mindjárt lefekhetsz! - lefeküdni... így is kényelmesen voltam, az ágy nem izgatott, bár lehet, hogy holtsúlyként nehéz voltam.

Tényleg nem kellett sok, hogy újra meleg vegyen körül, és innentől kezdve végleg elvesztem.
Csak a rémálmaim maradtak velem.