A vég előtt, a vég után

Tizennyolcadik fejezet

Magnus, amint Alec letette a telefont, elgyötört arccal nézett Catarinára, aki közvetlenül mellé telepedett le.

- Mi van, Magnus? Mi történt?

- Elvitték Jace-t – felelte tompán, és még mindig kissé sokkos állapotban. Catarina felhúzta a szemöldökét. Nem úgy tűnt, mint akit az információ meghatott volna.

- Kik? Kik vitték el?

- Nem tudjuk – sóhajtotta Magnus, majd fejével az egyik Nephilimre bökött, aki az ajtóban állt, és a Boszorkánymesternőt nézte meredten. – De azt hiszem, rád várnak.

Catarina felállt, de előtte még megszorította barátja kezét. Érintése inkább volt anyai, mint baráti.

- Amint kijöttem, megbeszéljük, jó?

Bólintás volt a válasz, majd a karcsú, kék test a Nephilim felé libbent. Másodpercekkel később az ajtó nagy csattanással bezárult mögöttük.

Magnus most már összeszedte magát. Elég legyen ebből a méla szomorúságból. Ő Brooklyn Fő Boszorkánymestere, akinek mindig van egy zseniális(an őrült) terve. Most is lesz. Ha az eddigi nyolcszáz évét épelméjűen megúszta, akkor nem most fog az őrület és a tehetetlenség útjára lépni. Ismét előkapta telefonját, majd egy SMS-t pötyögött be Alecnek:

„Ne aggódj, Alexander. Amint vége a gyűlésnek, elmegyek érted, és megnézzük, mit tehetünk. Próbáltad már lenyomozni a rúnáddal vagy valamilyen tárgyával, merre lehet Jace? Nem éreztél semmit?"

Amíg a válaszra várt, Magnus körülnézett. Ugyanis tisztában volt vele, hogy Alec nagyon lassan ír, de a felhívását most nem kockáztatta, hogy aztán a fiú idegességében ismét bontsa a vonalat.

Raphael Magnust bámulta az egyik székből, de meg sem szólalt. Vámpírjai ugyancsak csendben lesték hol a mennyezetet (mintha csak arra várnának, hogy az beszakadjon, és végre hamuvá égjenek, ha már a zavartól és szégyentől eddig ez nem sikerült), hol pedig éhes tekintettel a márványpadlón éktelenkedő vércsíkot, amit a tündér húzott maga után.

A csöndet Magnus telefonjának hangos bipp-bipp-je törte meg, ami úgy rázta meg a falakat, mint egy robbanásra váró bomba csipogása az utolsó másodpercekben.

„Ne haragudj, amiért kiabáltam veled. Igen, már próbáltam, de valami olyan sötétség veszi őt körül... mintha a parabatai-rúnánkat is megfullasztaná. Szerinted mi lehet ez? Még sose hallottam ilyesmiről, és nem is tapasztaltam ilyet. Átfésültük a környéket, de nem találtunk semmit, csupán egy különös nyomot a porban, nem messze a helytől, ahol Jia és Jace állt a támadás előtt. Mintát vettek a nyomból. Démoni eredetű, de beazonosíthatatlan. Küldök egy képet a nyomról, rendben?"

„Küldd"

Magnus a felvillanó képre bámult a képernyőjén. A poros földet a vaku megvilágította, ezért elsőre nem is látott semmit. Aztán észrevette. Különös, hosszúkás barázda a földfelszínen, alig mélyebb egy apró karcolásnál a bőrön. Egy karom nyoma lehetett? A fű mellette összeaszva, satnyán lógott a földre.

„Mit gondolsz?" ugrott fel Alec kérdése a kijelzőn.

„Azt, hogy talán Jace eltűnésének és a fura démonok feltűnésének köze van egymáshoz. Az is lehet, hogy az hagyta a nyomot maga után. De Alec, azt is vedd számba, hogy lehet, csak egy egyszerű démontámadásról van szó, és a lény búvóhelyén megtaláljátok Jace-t. Bár kötve hiszem, hogy a démon váratlanul érhette a parabataiod. Lábnyomok nincsenek?

„Nincsenek."

„Ehhez nekem is ott kell lennem. Megígérem, hogy az első utam oda vezet majd."