A vég előtt, a vég után

Tizenhetedik fejezet

Jace nehezen tért magához. Kezdetben csak mély, sűrű ködben dagonyázott, akár a vaddisznók a sárban... nem tudott kilépni. Később bizonytalan hangok ütötték meg a fülét: vibráltak, hullámzottak, majd kisiklottak ugyanabba a sötét űrbe, amiben ő is lebegett.

De fel kell ébrednie...

Küzdelmét emlékfoszlányok szaggatták; egy fekete hajjal keretezett, kedves arc. Jia. A csillagfényes pekingi éjszaka, a város felett lustán kavargó, lámpáktól arany szmogörvény. Hullámzó domboldal. Nevetések fel-felröppenő dallama. Majd valami más.

Fájdalom. Olyan erős, hogy szeme előtt azonnal sötétségbe süllyedtek az elmosódó alakok.

Érezte, hogy a fizikai világban valaki durván rázni kezdi, Árnyvadász ösztönei végre visszatérőben voltak. Jace máskor aranyszínben fürdő szemei most sötét feketelyukakként nyíltak rá a világra. Az arc, amit meglátott, pedig maga volt a Sötétség. Egy tejfölszőke hajú, sötét szemű fiú bámult vissza rá, tekintetében vadállatias éhség villogott.

- Pajti, már kezdtem aggódni, hogy elrontod a szórakozásomat azzal az örökös alvásoddal.

Jace nem hitte el, hogy nyitva van a szeme, és az a valóság, amit lát. Mert ugyan félt tőle, hogy a valóság ezen szelete még életre kelhet a sötét álmaiból, amiket Clarynek is elmesélt. A lány komolyan vette. Clary mindig komolyan veszi őt.

Bár mást nem tehetett, amikor egyik éjszaka Jace verítékben úszva, üvöltözve ébredt fel. És azt kiáltotta: „Öld meg!"

Többször is előjött a zaklatott álom, és Jace egyre inkább rettegett a következményektől. Ugyanis a rémisztő mondatot, amit harsog, miközben a visszatérő álom kikopott ösvényén bandukol vissza a valóságba, Jonathan Morgenstern adta a szájába... és Clary felé irányult.

- Jace, ugyan már, igazán elhihetnéd, hogy én vagyok az. Akkorára tágult a szemed, mint a Pokol kapuja.

És íme, Jonathan (bár mindenki szívesebben hívta Sebastiannak, mert Jonathanról Jace-re asszociálnak a barátai és Jace maga is) ott állt teljes életnagyságban, szinte ragyogva a sötétség háttere előtt. A gyertyák imbolygó árnyéka sötét maszkot húzott Sebastian arcára, ettől téve szinte olvadttá a kemény arcvonásokat.

- Hogyan lehetsz életben? – nyögte ki Jace, miközben sajgó fejét tapogatva felült a sötétben, hogy jobban szétnézhessen.

Egy templomban voltak, annak is a főhajójában. Az oltár a messzeségben csillogott, a mennyezetet angyalok alakjai töltötték meg.... várjunk csak. Azok nem angyalok voltak. Szárnyaik ugyan voltak, de arcaik tömény gonoszságot sugároztak, vonásaikat agyarak, fullánkok, karmok csúfították. Jace maga pedig egy pentagramma kellős közepén feküdt, a fekete vonalak vibráltak az energiától.

- Az anyám segített nekem. Tudod, ki az anyám, Jace? – kérdezte Sebastian, miközben hangtalanul siklott közelebb a földön fekvő fiúhoz. Jace keze ösztönösen ökölbe szorult.

- Bizonyára ritka nagy genyó lehetett, kiindulva belőled.

Sebastian nevetése baljósan visszhangzott az épületben, és a Morgenstern-fiú letérdelt Jace mellé.

- Látom, a szarkazmusodat nem vette el a szérumom, amitől az imént még olyan jól durmoltál. Az anyám Lilith, minden démonok legnagyobbika.

- Legnagyobb bika? Nem egy nő az anyád?

Sebastian tenyere csattant a szőke fiú arcán; a visszhangja akár egy földrengésé is lehetett volna. Ennek ellenére Jace-nek még a szeme sem rebbent.