A vég előtt, a vég után

Hatodik fejezet

Hosszú percek teltek el, mire Alec egyáltalán magához tért abból az ijesztő, transzszerű sokkból, amibe úgy belesüppedt, mint az óvatlan utazó a mocsárba. Magnus úgy érezte, mondania kell valamit, hogy meg kell nyugtatnia, meg kell erősítenie Alecet, de még sohasem érezte ennyire tehetetlennek magát.

De akkor is, Clary még lehet, hogy életben maradt, ami ugyan halvány vigasz Alecnek, de talán remény az Alvilágnak. Mert ha Jace halott, akkor az azt jelenti, hogy elbukott. Nincs senki Claryn kívül, aki megállíthatná Valentinet.

- Alexander – suttogta kétségbeesetten – meg kell néznünk...

- Hogy él-e Clary. Tudom. Mennünk kell.

Alec felállt, lehámozva magáról húgát, aki a hirtelen mozdulatra magassarkaira pattant. Arcuk ijesztő fehér volt, Alec sápadtsága szinte feketének mutatta amúgy gyönyörű kék szemeit. Izzy bőrszíne a szellemekét idézte.

Magnus próbált nem a Lightwood testvérek szemébe nézni, ahogy egy kimerült kézlegyintéssel nyitott maguknak egy portált Idrisbe. Szerencsére Maryse levetette az Inkvizítorral a védőfalakat a tó körül, hogy csapataik gond nélkül, hatékonyan bemasírozhassanak és megállítsák Malachit és embereit, majd Valentine-t.

A portál sárga fénye kimerevedett maszkká torzította a két árnyvadász arcát, Magnus szeme alatt pedig a Mariana-árok húzódott a kimerültségtől, de azért beléptek az ismerős, derengő fénybe, hogy aztán Idris tintafeketébe borult ege alatt megtalálják Claryt és Valentine-t... de mégsem volt az ég tintafekete, ahogy arra számítottak. Arany fények borították be a tó feletti eget, és valami dallamos, lágy hang szállt az éjszakai széllel. Mint az Angyalok Kórusa.

Alec és Izzy egyszerre érezték, ahogy a Látás rúnája akcióba lendül a szervezetükben. És amit láttak, az majdnem olyan hihetetlen volt, mint legyőzhetetlen testvérük halála: egy Angyal volt ott.

A fény szinte megvakító erővel áramlott, és a fény centrumából fehér, tollas szárnyak bontakoztak ki, a sötét háttérben olyan elviselhetetlen gyönyörűséggel, hogy hunyorogniuk kellett.

Mindent elfelejtettek egy áldott másodpercre. A háborút, a halált, fájdalmat, szenvedést; de még az örömöt és békét is. Nem éreztek mást, csak hogy a csoda, amiről annyit meséltek, annyit írtak, de sohasem hittek el igazán, létezik.

Minden történet igaz. Sosem gondolták, hogy az a mondat, amit annyit ismételgettek, hogy szinte már értelmét veszteni látszott, tényleg igaz legyen.

A pillanat azonban elmúlt, és ők ott álltak az erdő közepén, kissé vacogva, véresen és fáradtan, Isabelle pedig rájött, hogy ez az a látvány, amit annyira reméltek, hogy nem találnak itt.

Ez azt jelentette, hogy Valentine megidézte Razielt.

- Elkéstünk – a szavak keserűen hagyták el az ajkát. Alec is felébredni látszott csodálkozásából, és a kék szemek rémülettel teltek meg, ahogy elkapta Magnus szakadt kabátjának ujját.

- Magnus, el kell menned innen. Azonnal menj el innen, menekülj...

Alec hangja elcsuklott, és nem tudta folytatni. Egyszerre nem veszítheti el Jacet és Magnust is. Az lehetetlen.

Ám Magnus szemében határozott, harcrakész fény villogott, és lefejtette Alec szorítását a kabátjáról.

- Meg kell találnunk Claryt. Gyerünk.

Lendülete úgy tört meg, mint a szürke sziklán a haragos hullámok, ahogy Alec erős karja megállásra kényszerítette.

- Magnus, ha te most meghalsz, én nem tudom, hogyan élem azt túl. Ne csináld, menj el, kérlek!