Egy új kadét: Attack on Titan fanfiction (SZÜNETELTETVE)

15. Fejezet: Felfedett arcok

Antonia szemszöge

Mit akar tőlem ez a titán? Folyton ez az egy kérdés járt a fejemben, amikor leírta a szöveget a földbe és halántékára mutatott. Lehet, hogy annyira megbánta a bűneit, hogy meg akar halni? De akkor még lehet egy remény arra, hogy a titánok is éreznek, és talán megfejthetjük az eredetüket. Nem ölhetem meg csak úgy ezt az óriást, bármennyire is dühös voltam rá, hiszen túl okos és túl erős ahhoz, hogy hagyjuk elveszni. Talán segíthet az emberiségen!

- Sajnálom, nagyfiú, de nem foglak megölni! - mosolyogtam rá. Erre a titán újra visszafordította fejét felém, szemeiben értetlenség tükröződött - Mi van? Nem azt akarod, hogy megöljelek?

A titán hátracsapta füleit és hevesen elkezdte rázni a fejét. Szóval akkor mégsem erre gondolt, de mire másra utalna? Csak... nem.

Alakváltó?

- Te, figyelj! - integettem az arcába - Nem vagy alakváltó? Titán alakváltó? Akkor megmagyarázható lenne, miért vagy ennyire okos és erős.

A hústorony arcára fagyos rémület ült ki, fülei lekonyultak, szemei tágra voltak nyílva. Elkezdett hangosan lihegni, mintha csak egy emberként lefutott volna ötven kört a szállás körül. Ezzel úgy tűnt, telibe találtam.

- Szóval az vagy! - néztem rá egyszerre csodálkozva és dühösen - Akkor még inkább gyűlöletre méltó a társam ellen elkövetett gyilkosságod! Ha akarnám, itt helyben kivégezhetnélek, mocskos féreg!

Kihúztam két pengémet a tartójukból és támadó állásba helyezkedtem a titán kézfején. Az még mindig lefagyva, elgondolkodva meredt maga elé, fülét sem mozdította rám. Nem baj, legalább könnyebb lenne levadászni, csakhogy én nem megölni akartam. Ki szerettem volna deríteni, ki is ez a jómadár? Felszerelésemmel a nyakszirtjéhez lendültem és óvatosan, ahogyan tanították nekünk, hogyan szedjük ki Erent, úgy vágtam fel a forró húst. Gőz szisszent fel a testből, így látásom kicsit homályosabb lett, de azonnal megragadtam és kicibáltam az emberi testet a titán izmai közül. A hozzá tapadó inak és izmok pattogva szakadtak el, ahogyan egy közeli fa alá lendültem vele. Csak akkor láttam meg, ki is ő valójában.

És nem hittem a szememnek. Szívem egy ütemet kihagyott. Nem lehet igaz, gondoltam magamban.

Nem lehet igaz!

Hogy ez az ember, akit én szerelemből szerettem, egy szörnnyé változott.

Én drága kis hercegem!

Te vagy a mindenem!

Jael szemszöge

Nem kellett sok, hogy azonnal kinyissam a szemem. Próbáltam visszaidézni a legutóbbi pillanatok eseményeit, míg végül az összes kép egyszerre rám nem zúdult. Ahogyan a vér kiszivárgott a testemből, szívem már majdnem feladta és a tudatom is homályosulni kezdett. Már majdnem feladtam, de megvártam, míg Antonia elszáguld tőlem, könnyektől csillogó arccal, fájdalmasan kiáltó hanggal, miközben karját végig felém nyújtja. Legszívesebben sírtam volna, hogy lehet, többé tényleg nem láthatom őt. De mégsem akartam meghalni, és ez nem is történt meg. Leesve a fáról zuhanva villám csapott belém, amit szerencsére senki sem vett észre a köd miatt. Nagyon nem hiányzott volna egy adag katona, akik vagy mind a halálomat akarnák, vagy bevinnének a Hadbíróság elé és úgy kezelnének, mint egy vadállatot, egy veszett kutyát.

A következő kép az volt, ahogyan a magasból tekintek a tájra, közelemben minden sokkal kisebb. Felemeltem a karom, de ugyanolyan tenyér nézett szembe velem. Ekkor megtapogattam arcom, de ott már más fogadott: undorító, lógó húscafatok tartották össze számat, és csak egy kis rés maradt szabad. Ahogyan kinyitottam szám, ezek a húsdarabok egyre vékonyabbra nyúltak, feszítették az állkapcsomat, de nem szakadtak el. Tovább felfedezve a fejemet két, a fülem helyén elhelyezkedő hegyes valamit éreztem. Később rájöttem, hogy az tulajdonképpen a fülkagylóim voltak.

Nem tehettem mást, elindultam valamerre. Napokig, hónapokig csak jártam a környéket ugyanazt a kört leírva ezerszer, egymás után. Kezdtem beleőrülni a folytonos ismétlődésbe és átvették a hatalmat a titán ösztönök. Majd amikor egy nap megláttam az én rózsámat, a drága Antoniámat, minden kétség elszállt fejemből és tudtam, mit kell tennem. De ő elfutott tőlem, félelem és gyűlölet tükröződött szemeiben, minden erejével azon volt, hogy elmeneküljön. Ez elszomorított, de egyben erőt adott: utol kell érnem és meg kell szereznem! Ezt akarta egy drágalátos katona megszakítani, hogy szó szerint megöl engem. Olyan düh áradt szét testemben, hogy titán-énem feléledt és kettészakította a fiú testét, az egyik felét egyben megette, a másikat hirtelenjében szerelmem felé dobta. Ám ahogy feleszméltem tombolásomból, rájöttem, hatalmas hibát követtem el, de legalább már nem fut előlem.

És ezután jött egy nap, csak vele voltam de nem mertem visszaváltozni, féltem, mérges lenne rám. Hiszen én csak egy szörnyeteg vagyok, igaz? Meg sem érdemlem, hogy titánnak nevezzenek, én egy mocskos rém vagyok, akit nem hogy megölni kellene, de örökre eltemetni, sárral bekenni és minden létező rossz szóval megalázni. Ezt érdemeltem én.

Nem vagyok méltó arra sem, hogy Antonia szemébe nézzek!

De ott ült előttem, lesokkolódva. Szemei tágra voltak nyitva, ahogyan engem nézett szüntelenül. Próbáltam megszólalni, de nem tudtam. Mit is mondhatnék?

- Jael, tényleg te vagy az? - nézett rám meghatódva, könnyek szöktek ki szeméből. Én bizonytalanul bólintottam egyet.

- El sem hiszem! - zokogta már örömében - Azt hittem, meghaltál! Tényleg életben vagy!

Rám ugrott és úgy ölelt, mintha újra elveszíthetne. Egész teste remegett a sok érzéstől és a zokogástól. Óvatosan megsimítottam hátát, ahogyan én is lassan átkaroltam. Szipogva vált el tőlem a lány, letörölhetetlen mosollyal az arcán.

- Igen, élek és virulok! - próbáltam én is mosolyogni, de nem jött össze - Bár nem érdemelném meg!

- Hogy érted? - nézett rám meglepődve Toni.

- Te magad mondtad! Egy vagyok közülük, egy szörnyeteg, egy vérszomjas gyilkológép! Én öltem meg a fiút, igen! És én öltem meg a húgomat, az anyukámat és még több száz embert talán, de az sem biztos, hogy egyáltalán emlékezek még rájuk! - emeltem fel a hangomat. A lány mereven ült előttem. Elfordítottam fejem tőle és a füvet néztem. Nem érdemlem meg, hogy éljek, meg kellett volna döglenem! Úgy jobb lett volna.

- Te ölted... meg a húgod? Azt mondtad, hogy tüdőgyulladásban halt meg!

- Hazudtam! - feleltem rá azonnal - És ha úgy gondolod, ölj meg, nyugodtan! Meg sem érdemellek téged! Minden ember, kit megöltem, kísért álmaimban és nem telik el nap anélkül, hogy rájuk nem gondolnék! Az őrületbe kergetnek engem!

- Dehogy foglak megölni! - kiáltott Antonia - Az nem te voltál, hiszen biztosan csak elfogtak a titán ösztönök, vagy valami!

Most persze ezt mondja, hogy tudja, én irányítottam a titán testet, de amúgy legszívesebben megölt volna, ha nem is tette meg.

- Akkor is ezt mondanád, ha nem én lennék az? Vagy csak kivételezel velem? - kérdeztem rideg hangon.

- Jael...én - de szavába vágtam.

- Egy szörnyeteg vagyok, igaz? Segíts rajtam, és engedd, hogy elmenjek!

A lány arcán kivehetetlen érzelmek formálódtak, egyszerre volt megdöbbenés és csalódás. De a kijelentésemet komolyan gondoltam: nem megyek vissza Antoniával. Örökre a szabadban leszek, távol az emberektől, hogy ne árthassak nekik.

Távol, egyedül, egy szörnyetegként.