Egy új kadét: Attack on Titan fanfiction (SZÜNETELTETVE)

19. Fejezet: Tomboló fiú

Antonia szemszöge:

Jael bepánikolhatott, ugyanis idegesen topogott ide-oda, miközben fejét össze-vissza rázta. Volt egyszer egy ilyen alkalom, amikor ugyanígy elvesztette az önuralmát és tapasztalatból tudtam, mit kell tennem. Közel hajoltam füléhez, halk, lágy hangon szóltam emberi énjének.

- Hallgass rám, Jael! Ülj le, mondok neked egy történetet!

Ezzel elértem, hogy felkeltsem figyelmét, bár még mindig bizonytalan volt szénfekete pillantása, engedelmesen leült. Az emberek körülöttünk értetlenül figyeltek, valószínűleg még nem láthattak Erennél ennyire különböző titán alakváltót. Erent a nyers düh hajtja, a cél, hogy megölje a titánokat. És Jaelnek mi jut? Neki csak bizonytalanság és sötét emlékek, elvesztett szerettek és mardosó bűntudat. Úgy ismertem, ahogyan senki más, tudtam minden mozdulatának jelentését, tudtam pillantásának magyarázatát. Letelepedtem a vállán, törökülésbe helyezkedtem és a fülébe suttogva a szavakat meséltem.

- Volt egyszer egy bátor kisfiú. Ez a kisfiú sok mindenkit bántott, mert sokat piszkálták és emiatt dühös lett. De szíve hatalmas volt, s egyszer rátalált a szerelemre - hangom elérzékenyült, remegni kezdett - Ez a lány tiszta szívből szerette, úgy ahogyan volt. Nem érdekelte, kiket bántott a fiú, vagy mit gondolnak róla.

Jael viselkedése megváltozott. Az ideges, frusztrált testtartása elernyedt, szemei csillogtak a bánattól és megbánástól. Készültem kimondani az utolsó, leglényegesebb mondatot, ami felteszi a pontot arra a bizonyos i-re.

- A fiú neve Jael, a lányé pedig Antonia volt! - suttogtam.

Nem történt semmi. A szavak hatására Jael sikeresen visszaszerezte uralmát a titánja felett, és magába süllyedve ült a földön. Hanji értetlenül és bizonytalanul figyelte a kétes nyugodtságú titánt, de én intettem neki, mire a nő megköszörülte torkát és hangosan Jaelnek szólt.

- Jael! Figyelj rám! Nézz ide! - intett karjával, mire hatalmas, fekete szemeit a katonára szegezte - Érted, amit mondok? Bólints, ha igen!

A fiú határozott mozdulattal bólintott.

- Remek! - csapta össze tenyereit Hanji - Kíváncsi vagyok, hogy működnek a füleid! Tartsd egy helyben a fejedet és én körbejárlak és szavakat fogok mondani!

Erre a kísérletre én is kíváncsi voltam. Az bizonyos, hogy hasonló működésű fülei vannak Jael titánalakjának, mint egy rókának, de soha nem figyeltem meg pontosan mozgását. A titán engedelmesen megtartotta fejét és a távolba meredt. Hanji elsétált egészen a bal oldaláig, ahol én is a vállán pihentem.

- Kalács! - kiáltotta Hanji. Honnan szedte a szót, nem tudom, de Jael fülei rögtön a hang irányába fordultak.

Ezután egészen a háta mögé sétált és onnan kiáltott.

- Tölgyfa!

Jael hátracsapta füleit, hogy minél több információt fogjon fel, de tiszta volt, nem tudja teljesen a háta felé irányítani. Ezt gyorsan fel is jegyzetelte Hanji kis-könyvébe. Ezután a jobb oldalára ment, ahol szintén egy teljesen véletlenszerű szót kiáltott.

- Róka!

Nagyon-nagyon-nagyon nagy hiba! A róka az egyik gyengeségei közé tartozik, hiszen az együtt töltött idő során elmesélte, mit ígért húgának. Jael a szó hatására megfeszült, izmai összerándultak, majd hirtelen felpattant a földről. Azt hittem, leesek a válláról, de szerencsére nem történt ez meg, így kapaszkodva figyeltem Jael vicsorgó képét. Füleit hátracsapta, de már nem a hallás céljából, hanem agresszivitásból. Teljesen elvesztette önuralmát titánja fölött, emberi mivolta mélyre elsüllyedt és csak a színtiszta ösztönök hajtották. Hirtelen mozdulattal Hanji felé csapott, aki értetlenül és ijedten ugrott félre. Valamit tennem kellett, így hát próbáltam megnyugtatni Jaelt.

- Figyelj rám! Tudod, hogy szeretlek! Ne feledd, itt vagyok! Nézz rám! - erősködtem, de változás helyett csak azt értem el, hogy felém fordította fejét, ijesztően kivillantotta hegyes fogait és jobb karjával próbált elkapni. A felszerelés segítségével elsuhantam a keze mellett és fejtetőjén álltam meg.

- Ülj le, ne tedd ezt! - kiáltottam rá. Mindhiába. Ilyen még sosem fordult elő, hogy így kifordul önmagából.

A katonák mind előrántották fegyvereiket és készültek kiiktatni Jaelt, de nem tudtam biztosan, hogy megölni akarják-e. Mindenáron próbáltam lenyugtatni a tomboló fiút, de ő csak csapkodott össze-vissza. Fejtetőjéről figyeltem az eseményeket, amik csak pár perc alatt kész káosszá alakultak.

Jael szemszöge:

Irene...Irene...Irene!

Irene!

Róka. Rókát ígértem neked. Látni akartál egy rókát, emlékszem. Nem hittél nekem, amikor meséltem arról a fenséges állatról. Tudtam, hogy felnéztél rám, noha sokszor piszkálódtunk, tudtam, hogy szerettél, annak ellenére is, hogy soha nem mondtad. De soha nem hittem volna, hogy halálod az én kezem által jő el. Én öltelek meg, látom a bevillanó képeket, gyönge testedet szétdarabolódni durva fogaim között, emlékszem véred keserű ízére, csontjaid ropogására. Látom anyámat, ki kétségbeesve szalad ki a házból és szörnyülködve tekint rám. Látom, ahogyan őt is úgy faltam fel, mintha csak egy szem cseresznye lenne. Emlékszem, másnap lett volna a születésnapja. Akartam készíteni neki egy szép ajándékot. Látom apámat, ahogyan dühösen és könnyes szemekkel mered arcomra, olyan, mintha felismerne, de mégsem. Védekezésében puskát ránt, de késő, könnyedén kapom fel a földről és nyelem le.

Ezután visszaváltoztam emberré, nagyjából két nap után. Kis békés falunk fel volt dúlva, mindenki meghalt. Miattam. Titántestem undorító húsa hozzám volt még tapadva, nagy erőlködésbe tellett kirángatnom magamat. Hányingerem volt a tudatra, hogy embereket ettem, az egyik bokorba kiokádtam gyomrom tartalmát. Zokogásba kezdtem, mély, elkeseredett zokogásba.

Ezek jártak végig a fejemben, miközben titán testem tombolt, s én, mintha csak szorosan átölelnének, tűrtem a testemet feszítő izmokat. Látásom furcsa volt, érzékeltem a titán testem szemszögét, de olyan volt, mintha távcsövön keresztül nézném a világot. Nem éreztem magaménak a testet, mégsem bírtam szabadulni. Miért tenném? Kiért tenném? Mi értelme lenne újra szörnyetegként ébrednem, mardosó bűntudattal élnem, vagy a kétségbeesett sírógörcseimmel? Elintézhetném egy pisztolylövéssel, golyót repítenék agyamba, a vér szétloccsanna a falon s örökre eltűnnék. Nincs, mi tudná bennem tartani az életet, az akarást. Szörnyetegként élek, szörnyetegként fogok meghalni.

Ekkor meghallottam Antonia hangját, kétségbeesetten és kérlelően hangzott, messze a távolból.

- Szeretlek, Jael! Nem akarlak elveszíteni! Kérlek, ne tedd ezt! Maradj velem! Légy a szerelmem, légy a férjem, légy az életem!

Szívem hangosabban dobbant, mint eddig bármikor. Ó, drága Toni, én kicsi Antoniám, én árva egyetlenem! Hogy tehettem ilyet, megint megfeledkeztem rólad! Te vagy az én egyedüli célom, te vagy életem értelme! Érted érdemes szenvednem, érdemes küzdenem, érdemes szörnyetegként elpecsételődni, egy a fontos: te szeress és maradj velem!

Olyan volt, mintha ébredeznék, pislogtam párat, és látásom kitisztult. Láttam az apró embereket, ahogyan körülöttem suhannak, láttam ádáz, dühödt képüket. Megtántorodtam és a földre zuhantam, mire az összes ember meglepődve torpant meg. Szemem körbejárt a katonákon, megláttam a dühös Levit, az elszánt Hanjit, a megvető pillantású Erent, illetve sok mindenki mást, aki körbevett. Fejtetőmön két pici lábat éreztem, akik idegesen toporogtak.

- Jael, térj észhez! - kiáltotta elkeseredetten. Szép lassan felemeltem egyik kezemet, s kiegyenesítve tartottam Antoniának talajként. A lány megértette célzásomat, apró, könnyed testével tenyeremre helyezkedett, és én vállamhoz emeltem.