Egy új kadét: Attack on Titan fanfiction (SZÜNETELTETVE)

18. Fejezet: Kötelékek

Antonia szemszöge

Hiába győzködtem Levit és Erwint, nem sikerült elkerülnöm a börtöncellát. Magamba roskadva hallgattam a beszűrődő zajokat, és az őreim beszélgetését. De ez sem foglalta le eléggé figyelmemet, gondolataim egy ember körül forogtak. Jael biztos megijedt, fél, egyedül van és eközben ki tudja, mit művelnek vele. Lefogadnám Hanji őrült kísérleteket akar vele végezni és naphosszat csak vizsgálgatni, míg Erwin ennél ésszerűbb dologra törekedne, kihallgatni. Levi más tészta, még én sem tudnám megmondani, mit akarna Jaeltől, pedig már elég jól ismerem a kapitányt.

Álmosan hajtottam fejemet az ágynak nem nevezhető dolgon feküdve mocskos párnámra, mikor is ismerős hang ütötte meg fülemet a cella rácsain keresztül.

- Antonia - szólított hűvösen és mogorván. Felkaptam fejemet és az alak irányába fordultam, majd felkeltem és a rácshoz sétáltam.

- Igen, Levi kapitány? - néztem katonatársamra kíváncsian és rossz érzéssel a torkomban.

- Kiengedünk, ugyanis semmi okot nem találtunk benned, ami miatt az emberiség kihalását kívánnád - válaszolt és a zárba téve a kulcsot elforgatta, majd a kattanás után kinyitotta a nyikorgó cellaajtót.

- Köszönöm! - néztem a férfira hálás szemekkel, de ő csak leintett.

- Még nincsen okod megköszönni! Ugyanis van egy feladatunk a számodra! - azzal elindult a folyosón, én meg mellette - Jael, amióta fogva tartjuk és visszaváltozott, nem hajlandó beszélni velünk, csak a te nevedet ismételgeti. Beszélned kell vele!

- Igenis! - bólintottam rá. Sejtettem, hogy meg lesz rémülve, nem mer senkivel sem beszélni, ugyanis retteg attól, hogy valami rosszat mondjon egy katonának. Csakhogy a hallgatása is lehet negatívum egy ilyen helyzetben.

~¤~

Felérve megkaptam normális egyenruhámat, tisztán és kivasalva. Hála neked Levi tisztaságmániája, már vagy egy hónapja nem mosakodtam. Felfrissülés volt tiszta ruhába bújni, de mosdani még nem mehettem el, ugyanis először Jaelt kellett kikérdeznem. Kikísértek engem az udvarra, ahol szörnyű látvány fogadott...

Jaelt kötelekkel kötözték meg, saját lábain állt ugyan, de minden irányból durva kötelek feszítették szét karjait és lábait a földhöz. Egyszerre dühében és rémültében rángatta kötelékeit, amikből sehogy sem szabadult. Katonák álltak körbe, mind készen támadni, fegyverrel a kezükben. Egy valaki volt csak fegyvertelen, ő sétált a legközelebb a bepánikolt fiúhoz. Hanji látszólag nem zavartatta magát, nagy élvezettel vizsgálgatta a tomboló Jaelt. Amikor meglátott engem, lelkesen szaladt felém és ölelte át vállamat.

- Pont jókor! Kivittük a cellájából, ki a friss levegőre és kellesz nekünk, hogy beszélj vele! - ezután újra a fiú felé fordult és kicsit bosszúsan sóhajtott - Teljesen más, mint Eren volt. Eren soha sem tombolt, próbált szabadulni, ő meg szinte vicsorogva rángatja a köteleit és ha kicsit is közelebb megyünk, a te nevedet kiáltozza.

Bólintva indultam meg Jael felé. Pár katona szörnyülködve hökkent meg és készültek feltakarítani megmaradt földi maradványaimat, de nem tántorodtam vissza. Tudtam, hogy Jael csak fél, retteg a kínzásoktól, attól, hogy szörnyetegnek hiszik. Emiatt próbál szabadulni, hozzám szaladni és karjaimba zuhanni, majd meleg, szorító ölelésbe fogni, mert csak bennem bízik. Akkor is úgy cselekedett, ahogy jósoltam: közeledésemmel szép lassan lenyugodott, pánik és tombolás helyett kétségbeesés és megbánás tükröződött szemeiben. Végül lassan elértem fejéhez, letérdeltem hozzá és dühösen méregettem a Jael nyakát közrefogó fémnyakörvet, ami a kezeit tartó kötelekkel volt összekötve. Ezután a fiú csillogó zöld szemeibe meredtem, és akkor olyan bűntudat mardosta szívemet, hogy azt hittem, menten meghalok.