A lakótárs

2. rész

A májusi eső hangosan kopogott az aprócska koporsó tetején. Dani maga sem tudta mit keres a kicsi Anna temetésén, de úgy érezte, el kell mennie. Közel egy hét telt el a tragédia óta, ám a férfi képtelen volt átvészelni a történteket. Bár senkinek nem beszélt róla, borzalmas bűntudata volt a kislány halála miatt. Talán ha gyorsabban cselekedett volna, még mindig élne... Önsajnálkozásába merülve szinte észre sem vette, hogy vége lett a szertartásnak. Az összegyűlt tömeg lassan oszladozni kezdett, csak a közeli hozzátartozók maradtak a frissen betemetett sír mellett. Keserves zokogásuk csak felerősítette a férfi gyötrelmes gondolatait.

- Maga az a tűzoltó, igaz?

Épp amikor indulni készült volna, egy szipogó női hang szólította meg. Dani azonnal felismerte. Az alacsony, vöröshajú nő arca örökre beleégett az emlékezetébe. Anna édesanyja volt.

- Igen.

Dani pár másodpercig zavarodottan pillantott a nőre. Nem volt arra felkészülve, hogy beszédbe elegyedjen a családtagokkal. Úgy tervezte, hogy amilyen észrevétlenül érkezett, olyan észrevétlenül távozik is. Most mégis ott állt előtte Anna édesanyja, bánattól vöröslő szemekkel. Nem igazán tudta, mit mondjon neki... Hogy sajnálja? Hogy mindent megtett a gyerekéért, amit csak tudott? Utóbbit maga sem hitte el igazán.

- Köszönök mindent.

- Mégis mit?

Az édesanya szavai szíven ütötték Danit. Már-már számonkérte rajta, miért is hálálkodik.

- Ha maga nincs, akkor most nem tudtuk volna eltemetni a kislányunkat - felelte könnyek között a nő. Dani lesütötte a tekintetét, és a cipője orrát bámulta. Anna anyja valami fura okból kifolyólag hősként tekintett rá, amit az ő belátása szerint egyáltalán nem érdemelt meg. - Hallottam, hogy megtagadta a felettese parancsát - folytatta egy lélegzetvételnyi szünet után - Kihozta Annát az égő autóból.

- Sajnos ez sem volt elég - Dani ezzel a mondattal rövidre zárta a beszélgetést, majd az autója felé vette az irányt. Talán bunkóság volt így faképnél hagynia a gyászoló családot, ugyanakkor képtelen lett volna akárcsak egy másodperccel is több időt eltölteni velük.

Ahogy beült az autójába, kezébe vette a mobilját, és ráírt Juditra, a tűzoltóság titkárnőjére. Amolyan "barátság extrákkal" féle kapcsolatban álltak egymással, de leginkább csak az "extra" oldalát gyakorolták. A viszonyuk mindkét fél részéről eléggé felszínes volt. Azért kellettek egymásnak, hogy a találkozóikkal egy kis időre eltereljék a gondolataikat a problémájukról. Daninak most épp erre volt szüksége. Elterelésre. Judit szokásához híven azonnal vissza is írt neki. Megbeszélték, hogy amint a lány végez a munkahelyén, átugrik hozzá.

Szabadnapos lévén még bőven volt ideje a találkozóig, így azt tervezte, hogy ahogy hazaér, megnézi vannak-e újabb jelentkezők a hirdetésre. Az utóbbi pár napban felkereste már pár ember ez ügyben, de valahogy egyikük személyisége se fogta meg annyira, hogy elfogadja a jelentkezésüket. Igen, pénz szűkében talán nem kellett volna válogatnia, ám nem akart elhamarkodott döntést hozni. Elvégre is, összeköltözni valakivel - mégha az egy lakótárs is - nem egyszerű feladat. A megfelelő ember kell hozzá.

A háza elé érve meglepetten látta, hogy egy korabeli nő toporog a kapuja előtt. Egy hófehér esernyőt szorongazott a kezében, ezzel védve magát a késő tavaszi esőtől.

- Segíthetek valamiben? - szólította meg Dani, miután kiszállt az autóból. A lány felé fordult, így alaposabban szemügyre vehette. Jóval alacsonyabb volt nála, a kívülállók számára valószínűleg eléggé viccesen mutathattak egymás mellett. Nem volt egy csontsovány alkat, de súlyfelesleget sem lehetett rajta találni. A testalkata mondhatni közelített a tökéleteshez. Legalábbis Dani szemében biztosan. Kerek arcát aranyszőke hajkorona díszítette. Hullámos tincsei egészen a mellei vonaláig értek. Öltözéke egyszerű volt, de stílusos. Egy világoskék farmert viselt, fekete blúzzal.
- A nevem Szigeti Laura - mosolyogva nyújtotta felé finom kezeit - A kiadó szoba után érdeklődnék.