A lakótárs

7. rész

Kínos csendben álltak egymással szemben, egyikük se tudta, mit is mondhatnának.
- Bemehetek? - szólalt meg végül Laura. Dani válasz helyett óvatosan az ajtófélfa felé húzodott, épp annyi helyet hagyva, hogy a lány beférjen rajta. Az ajtót még véletlenül se engedte volna el, hisz tisztában volt vele, ha megteszi, azon nyomban a földre kerül.
Laura kissé megilletődve lépte át a küszöböt, mintha most először járna itt, és fogalma se lenne arról, mi vár rá odabent. Nos, némiképp ez az állítás megállta a helyét. Mert bár a lakás nem volt számára teljesen idegen, azt tényleg nem tudta volna megmondani, mi fogadja majd odabent. Körbenézett. A korábban precízen rendben tartott otthon totális káoszba fordult. Üvegszilánkok hevertek a fal mellett, papírok és ruhadarabok terítették be az egész padlót, és az egész lakást émelyítő alkoholszag lengte körül.
Dani továbbra sem szólalt meg. Becsukta az ajtót, majd háttal a falnak támaszkodva némán figyelte a lányt.
- Jó nagy kupit csináltál - Laura felsóhajtott, majd pár másodpercnyi hatásszünet után nekilátott az üvegszilánkok összetakarításának. Ez volt az a pillanat, amikor Dani teljesen megsemmisült.

Az eltelt évek alatt egy látszólag tökéletes életet épített fel magának, ami annak ellenére elég jól működött, hogy hazugságok és felszínes kapcsolatok adták az alapját. Nem tudta felidézni, hogyan és mikor siklott ennyire félre az élete, de már nem is igazán számított. Neki ezt dobta a gép, el kellett fogadnia. Nem lehet mindenki boldog.

Laura viselkedése azonban felborította az elméletét, egyszerűen nem tudott vele mit kezdeni. Ez a lány még huszonnégy órája sem ismerte, ám mégis ott volt mellette, és támaszt nyújtott neki. Miért? Mégis mivel érdemelte ki ezt a bánásmódot? Lauának fejvesztve kellett volna menekülnie, ahogyan azt már jópáran megtették, amikor meglátták az igazi, közel sem szórakoztató, depressziós énjét. Anna halála miatt ráadásul a szokásosnál is jobban padlón volt.

Soha nem vetette meg az alkoholt. De bármennyit is ivott, arra azért mindig ügyelt, hogy másnapra valamennyire összekaparja magát, és tisztességesen elvégezze a munkáját. Akarva-akaratlanul, de a főnökei egy szempillantás alatt kirugták alóla az utolsó mankót, ami még valamelyest megtartotta. A történtek fényében a kényszerszabadság logikus megoldásnak tünhetett felettesei részéről, ám annyira sajnos nem ismerték, hogy tudják, ezzel csak még mélyebbre lökték abban a bizonyos szakadékban. Dani így villámgyorsan eljutott arra a pontra, amikor már azt se bánta volna, ha egyszerűen vége szakad az életének. Legalább akkor nem érezne semmit.

Viszont a sok önutálat és elkeseredettség közé Laura felbukkanásával valami olyasmi is belekeveredett, amiről azt hitte többé már sose fogja átélni. A remény.

Bár még mindig totális csődtömegnek tartotta magát, az a tény, hogy valaki őszintén foglalkozott vele, teljesen más megvilágításba helyezte számára a dolgokat.
- Miért... - futott neki a kérdésnek, ám annyira a mondanivalójára koncentrált, hogy észre sem vette, amikor elengedte az ajtót. Nem sok idő kellett, míg feltűnt neki. Elvesztette az egyensúlyát, és a teste akaratán kívül előrebukott. Valami csoda folytán az utolsó pillanatban sikerült megragadnia az ajtó melletti szekrényt, így a totális hasraesés elmaradt. Mindegy, így is elég égő volt.
- Miért csinálom? - kérdezett vissza Laura. Daninak meg se kellett szólalnia, a lány a fejébe látott. Nem tudta eldönteni, hogy ezzel most lenyűgözte, vagy megrémítette.
- Tudod, jó embernek tűnsz - Laura abbahagyta az üvegszilánkok összeszedegetését, és egyenes rászegezte a tekintetét - Ne cseszd el az életed!
Ahhoz képest, hogy első látásra egy kimondottan gyengéd nőnek tűnt, kertelés nélkül Dani képébe vágta a dolgokat.
- Én nem vagyok... - alighogy belekezdett a mondatába, a lány szinte azonnal félbeszakította.
- De igen! - hangzott el a határozott válasz - Csak valamiért képtelen vagy ezt tudomásul venni.
Nos, igen... Laurának tökéletesen igaza volt. Dani sosem tekintett magára a társadalom számára értékes egyénként, hisz úgy érezte nincs mire büszkének lennie. Hiába rohangált égő házakba, hogy életeket mentsen, a lelke már teljesen menthetetlennek tűnt számára. Nincs az a jócselekedet, ami tisztára mosna ennyi mocskot. Nem is igazán értette, a lány mit láthat benne. Maximum a nagy ürességet.

Laura viszont őszintén hitt abban, hogy a sok keserűség alatt egy igazi kedves srác lakozik. Az elképzelése nem volt teljesen légből kapott, hisz a korábbi beszélgetésük során már megtapasztalhatta Dani pozitív tulajdonságait. Pontosan tudta, hogy igenis jó ember. Emiatt pedig képtelen volt arra, hogy amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan ki is lépjen a férfi életéből. Egyszerűbb lett volna elmenekülni, ám mégis úgy döntött, marad.