Dolce Vita

– Vasszűz, komolyan?! Mint az együttes vagy a kínzóeszköz? Nevetséges! – csapta le a tabletet az asztalra. Épp az aznapi újságok címlapját böngészte, mindegyik az új, páncélos hőssel volt tele, a cikkek szerzői pedig egyöntetűen a Vasszűz néven hivatkoztak rá.

– Asszonyom, alássan megjegyezném, senki sem tudja, hogy ön... – kezdte bizonytalanul Jarvis.

– Ez akkor is nonszensz! Minden vagyok, csak szűz nem! – háborgott tovább.

– Hazai pályán ütött rajtunk. Miért? – töprengett Toni.

Cipője sarka alatt kopogott a helihordozó padlója, ahogy fel-alá járkált, arcán elszánt tudni akarással. Amerika Kapitány türelmesen figyelte, ahogy szépen ívelt szemöldökei összehúzódnak az értetlenségtől, majd elernyednek, mikor gondolatai kusza fonala kioldódik a görcsből, gyűrűkbe forduló, sötétbarna tincseit, ahogy rugóznak, mikor a nő megtorpan egy pillanatra.

– Hogy szétziláljon – felelte Steve készségesen. Karjait maga előtt tartotta, tenyerei az övcsatján pihentek, tartásáról sütött a tettvágy, tekintetéből pedig a zavarodottság. Nem igen tudta, Toni hová akar kilyukadni, habár volt egy olyan feltételezése, hogy még maga a nő sem.

– Oszd meg és uralkodj. Oké, de tudta, hogy le kell győznie minket, nem igaz? Ez volt a célja. Meg akart semmisíteni, méghozzá nyilvánosan. Közönségre vágyik – folytatta a zseni. Csokoládébarna tekintete tágra nyílt az izgatottságtól, a levegőben szinte tapintani lehetett a feszültséget, ami belőle áradt. Merengve nedvesítette meg kiszáradt ajkait, Steve pedig meg mert volna rá esküdni, hogy hallotta a fogaskerekeket forogni a fejében.

– Igen. Ezért is volt Stuttgartban – értett egyet a Kapitány.

– Igen. De ez csak az előjáték volt, most... most jön a nagy durranás. Loki egy vérbeli ripacs. Virágokat akar, felhajtást, szobrot állítana magának, hogy rávéssék a nevét – míg magyarázott, egy pillanatra sem állt meg, de hevesen gesztikulált, szemléletesen kitárta karjait, majd arcáról hirtelen eltűnt az izgatott kifejezés.

Rogers körül szinte láthatóvá váltak a kérdőjelek, fogalma sem volt, mi okozta a nő hirtelen hangulat változását, de a viharfelhők egyre csak gyülekeztek a feje felett, és nagyon úgy tűnt, tudomást sem vesz sem a szőke kérdő tekintetéről, sem a jelenlétéről.

– A szemétláda! – lehelte hitetlenkedve. – Ideje indulni – pillantott fel végre a férfira, majd mindenféle magyarázat nélkül elindult a páncélja tárolója felé.

Stevenek ideje sem volt ellenkezni, ilyen rövid idő alatt mindössze annyit sikerült elérnie, hogy kinyújtotta az egyik kezét Toni felé, mintegy próbálkozásként a megállítására, ám mielőtt bármit is mondhatott volna, a nő arcát elfedte az arany maszk, majd mindenféle figyelmeztetés nélkül a raktérbe masírozott. A férfi döbbenete nem tartott egy pillanatnál tovább, mégis, mikor utána sietett, már csak a jelenetet sikerült elkapnia, ahogy Toni kinyitja a raktér ajtaját, aztán háttal kiveti magát a hordozóból, egy szívdobbanásnyi idő múltán felsikoltottak a hajtóművei, Steve pedig már csak a távolodó vörös-arany alak látványát érzékelte.

– Asszonyom, leállítottam az ARC reaktort, de a kocka már önállóan működik – tájékoztatta Jarvis, pár méterre a toronytól.

Toni megállt, néhány üres másodpercig csak tétován lebegett az épület előtt, felmérte a helyzetet, majd tekintete megállapodott a férfin, aki a gépezettel volt elfoglalva, amiben vészjósló kékséggel ragyogott a Tesseract.

– Állítsa le, Dr. Selvig – szólalt meg a nő.

Kezdett elfogyni a türelme, de úgy gondolta, egy próbát megér először szépen kérni. Az adrenalin és a düh ugyan erőteljesen dolgozott benne, izmai sajogtak, hogy harcolhasson, de meg sem mozdult, csak feszülten várta a tudós válaszát.