Dolce Vita

7. Olyan hevesen égtünk, hogy felemésztettek a lángok

Antonia még másodpercekig állt ott dermedten, majd mozgásra bírta fagyott végtagjait, és azonnal a két asgardi lakrésze felé vette az irányt. Hallotta, hogy Cerise sír, de csak utasította Jarvist, hogy szóljon Steve-nek. Nem mintha a Kapitány sokat segíthetett volna a helyzeten...

Lélekszakadva rohant a lifthez, majd tehetetlenül dobogott a lábával, míg a megfelelő szintre nem ért. Azonban Thor szobáját, sőt, az egész emeletet üresen találta, torkát pedig rossz érzés szorította össze.

– Asszonyom, kiugró féregjárat-aktivitást érzékelek néhány tömbbel arrébb – jegyezte meg a mesterséges intelligencia, azonban Toni látta a Bifröszt szivárványszín ragyogását, és mindössze egy sor káromkodást tudott csak kinyögni.

– A kurva életbe! A mocskos kurva életbe! – nyekeregte könnyes szemekkel, feldúltan a hajába túrva.

– Mr. Odinson és Mr. Laufeyson nem hagytak üzenetet – folytatta Jarvis.

– Tudom, baszki, tudom! – nyögte elfúló hangon.

A félelem alattomosan kúszott fel a gerincén, majd megtelepedett a gyomrában és a torkában. Tudta jól, hogyha Loki visszajut Asgardba, Odin nem fog kegyelmezni neki, és több szempontból sem akarta a hazugságok istenét holtan látni.

– Hívd Jane Fostert. Azonnal Asgardba kell mennem – suttogta eltökélten.

Meg kellett állítania Odint, bármi áron. Nem vehette el a lányától az apját, ő maga pedig nem veszíthette el... Ugyan, mégis kicsoda neki? Csak egy futó kaland, semmi fontos, hiszen vőlegénye van...

– Miss Foster sajnos épp úgy nem tudja az utat Asgardba, ahogy ön, asszonyom.

– Jó, akkor megoldom máshogy – oldotta le a lábáról a magassarkúit, majd ismét a lifthez sietett, ám ezúttal a földszintre vitte az útja.

Nem érdekelte a recepciós zavarodott tekintete, az utcán sétáló emberek, az egyik közeli sikátorba rohant.

– Heimdall! Engedj át Asgardba! – zihálta, majd egyre hangosabban és hangosabban ismételte, azonban semmi sem történt.

A remény, a rettegés és a bűntudat keserű elegye az idő múltával csak egyre sűrűbb, és nehezebb lett a mellkasában.

– Kérlek, Heimdall, tudom, hogy hallasz! Muszáj odamennem! – könyörgött.

A Bifröszt nem nyílt meg, Tonia arcán pedig egyre sűrűbben gurultak végig a kövér könnycseppek. Végül összeroskadt, csak zokogott, keservesen, és maga sem tudta pontosan, hogy miért.

Nem tudta, mennyi idő telt el, mire elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy felálljon, és visszakullogjon a toronyba. A többiek a közös szint nappalijában gyűltek össze, tekintetük pedig azonnal felé kapták, mikor megpillantották lehajtott fejjel kisétálni a liftből.

– Marcipánom, mi a baj? – sietett oda hozzá a Kapitány legelőször.

Válaszul halványan megrázta a fejét, majd körbenézett a társaságon. Cerise Rhodey-nál volt, úgy tűnt, ő az egyetlen, akit egyáltalán elvisel, Natasha tekintete pedig elárulta, hogy a kém tud mindenről. Ugyan, mégis miért ne tudna? Az Özvegy mindig mindenhol ott van.

– Tonia! Mi történt? – próbálkozott tovább Steve. – Egyszer csak a semmiből szólt Jarvis, hogy menjek Cerhez, mert sír, te pedig elhagytad a tornyot. Mi ez az egész?

– Csak... Csak azt hittem, láttam valamit – motyogta.

– Te... Te sírtál? Toni, kezdesz megrémíteni!