Dolce Vita

8. Vissza hozzád

Toni teljesen biztos volt magában, úgy érezte, semmi sincs, ami megállíthatná. Ahányszor pedig eszébe jutott a terve, szinte gyerekes izgalom fogta el, napjában többször is újra számolta a napokat, és senkinek még csak eszébe sem jutott megkérdőjelezni az izgalmát, hiszen egy menyasszony miért ne várná az esküvőjét?

Szinte rózsaszín ködön keresztül figyelte a világot, és ez a valóságtól elrugaszkodott, álomszerű állapot egészen addig a napig tartott, míg nem ment el a megbeszélt találkozójukra Pepperrel. A nő már várta az irodájában, és szinte aggodalmasan figyelte az újfent ismét világos ruhákat hordó, napszemüvegben, arcán ragyogó mosollyal közeledő Antoniát. Tudta, hogy ez aztán minden, csak nem jó, hiába kellett volna örülnie a jókedvének, megsem tudott, hiszen ez semmit mást sem jelentett, mintsem, hogy a nő ismét beleélte magát abba, amit eltervezett. Ám korántsem olyan volt a helyzet, hogy ezt a luxust megengedhesse magának.

- Mi újság? – kérdezte Toni, miközben a vörös hajú két csókot lehelt az orcájára és egy futót az ajkaira. Egyáltalán nem zavarta a dolog, szinte fel sem vette, hiszen ez már hagyománynak számított közöttük.

- Vidámnak tűnsz – jegyezte meg Pepper óvatosan.

Volt kedvese és legjobb barátja persze érzékelte habozást, és hogy bármiért is hívta ide, lassan akarja megközelíteni a témát, azonban úgy döntött, figyelmen kívül hagyja.

- Egyre felszabadultabbnak érzem magam, mióta, nos... Tudod – mosolyodott el álmodozóan.

- Rony, drágám, tudod jól te is, hogy ez nem fog működni – sóhajtotta a vörös hajú aggodalmasan, és őszinte sajnálattal.

Egy pillanatra megmerevedett, és halvány, nosztalgikus mosoly terült szét az ajkain, hiszen meglehetősen régen volt, mikor utoljára így szólította a nő. Akkor még egy párt alkottak, és mint minden rendes sztárpárnak akkoriban – még ha minden erőfeszítést megtettek, hogy kapcsolatuk titokban maradjon -, nekik is volt egy nevetséges becenevük, még pedig a Pepperony, és ebből jött a Rony, illetve párja számára a Peppe. Ó, azok a csodálatos kilencvenes évek! Aztán hamarosan visszazökkent a jelenbe, és némileg sértetten vette tudomásul az előbb elhangzott szavakat.

- Miért is? – vonta fel egyik szépen ívelt szemöldökét.

- Mert ez egészen egyszerűen gyerekes. Csak mondd meg neki, hogy vége, viszlát, és ne űzz ilyen játékokat. Nincs ennek semmi értelme.

- De... Pep! Szükségem van rá! Hogy egyszer végre felülkerekedhessek ezen a szaron! – pillantott rá kétségbeesetten.

Annyira szerette volna, ha a nő megérti a motivációját, de épp úgy, mint régen, úgy tűnt, most sem fogja. Mindig is így volt, szeretett elrugaszkodni a valóságtól, fantáziákba, álmokba ringatni magát, Pepper pedig szinte kötelességének érezte, hogy visszarángassa a valóságba. S ugyan ez gyakran meglehetősen jól jött, mert egy idő után sikerült belátnia, hogy bizony egyes hirtelen felindulásból született ötletek nem a legjobbak (például alpakát tartani a malibui otthonában, vagy szederültetvényt vásárolni egy bizonyos éghajlati övön túl), azonban most egyáltalán nem érezte jogosnak ezen irányú törekvéseit. Azt akarta, hogy megértse, neki szüksége van a feloldozásra, hogy megmutathassa Rogersnek, ő nem az agyatlan Barbie, aminek a férfi képzeli.

- Antonia! Hány éves vagy, drágám?

- Negyvenhárom – felelte lesütött tekintettel, mint egy kisgyerek, akit épp megszidnak. Pontosan eddig tartott a magabiztossága.

- Akkor viselkedj úgy! Legyen egy kis vér a pucádban, állj elé, és mondd meg neki, hogy ennyi volt, szépfiú.

- Nem fogja hagyni. Úgyis beleerőszakol ebbe az egészbe... – rázta a fejét. – Ezért találtam ki ezt az egészet. Tudod, milyen főnökösködő! Követelte, hogy azonnal fessem vissza a hajam, és nem értette, hogy így jobban érzem magam. Ezért kell most barna parókában rohadnom július közepén. Szerinted ez hol normális?