Dolce Vita

3. Ragadj meg a bokáimnál, mert túl régóta repülök

Már besötétedett, mikor Antonia meghallotta a közeledő Quinjet hangját. Nem tudta, mennyi idő telt el a Steve-vel való telefonbeszélgetésük óta, de alig tűnt másfél-két órának. Nem csodálkozott azon, hogy a barátai ilyen hamar visszaértek, azonban a gyomra és a torka összeszorult.

Még mielőtt a gép landolt volna, magára hagyta az alvó lányát, akit egészen eddig figyelt, és a tetőre sietett. Csak egy futó pillantást vetett Loki és Thor kettősére a kanapén, mielőtt beszállt volna a liftbe, és nem is igazán foglalkozott velük, mivel egyetlen dolog járt a fejében, mégpedig Steve.

Épp akkor ért fel, mikor lenyílt a Quinjet rámpája, a csapattársai pedig fáradtan, ám feszülten lépkedtek lefelé, elöl a Kapitánnyal. Gondolkodás nélkül vetette magát a párja karjaiba, aki nevetve pörgette meg a nőt a levegőben, majd egy csókkal köszöntötte.

– Szia, marcipánom – sóhajtotta megkönnyebbülten. Mintha épp csak ezer évig tartó bolyongásból érkezett volna haza, az otthon pedig Tonia karjait jelentette.

– Hogy ment? – pillantott fel rá, mikor letette őt, azonban továbbra is szorosan az ölelésében maradt.

– Jól – felelte szűkszavúan.

– Hol van? – érdeklődött fittyet hányva az előtte lezajló jelenetre Natasha, aki a többiekkel ellentétben megállt egy fél méterre mögöttük.

A vörös hajú arcáról semmit sem lehetett leolvasni, a kifejezés rajta csak egy hűvös maszk volt, de a szeme, azok a veszélyesen villogó, zöld íriszek visszatükrözték az érzelmeit. Szépen ívelt ajkai épp csak megrándultak, miközben kritikus pillantást vetett Antoniára.

Toni megfeszült Steve karjaiban, ajkait összepréselte, és már épp válaszra nyitotta a száját, mikor a háta mögül a szőke asgardi megtette helyette.

– Üdvözöllek titeket, barátaim.

A nő a hang hallatán azonnal megfordult, arra viszont nem számított, hogy Thor nincs egyedül, így mikor meglátta Lokit, a szíve elfelejtett dobogni egy pillanatra. Nem az isten volt ekkora hatással rá, sokkal inkább az arckifejezése, a harag és a csalódottság keveréke, amiből rögtön rájött, a fekete hajú végignézte, ahogyan Steve-vel enyelegnek.

Legszívesebben elsüllyedt volna, bár fogalma sem volt, mégis miért érez szégyent. Magyarázkodásba akart kezdeni, azonban még a józan esze előtt a barátai megszólaltak.

– Szabad tudnom, mit keres itt az öcséd? Mintha arról lett volna szó, hogy nem teszi többet a lábát a Földre – csattant fel Clint.

Tonia hatalmasat nyelt, megpróbált felkészülni az elkövetkezőkre, azonban a világ összes ideje sem lett volna elég rá, így csak halkan felsóhajtott, aztán a már harcpozícióba álló Bosszúállók felé fordult.

– Srácok, nyugalom! Megmagyarázok mindent... Csak menjünk be – sütötte le a tekintetét.

A szégyen újabb hulláma erősebbnek bizonyult az előbbinél, az összeroppanástól pedig Steve erős karja mentette csak meg, mely a derekán pihent. Mikor óvatosan felpillantott a férfira, az bíztatóan mosolygott le rá, a csupakék szemekből csak úgy sugárzott a szeretet és a bizalom, a támogatás, minden, amit nem érdemelt meg. Torkában ismét gombóc keletkezett, olyan, amelyet ezúttal a nyeléssel nem tudott eltüntetni, és szeretett volna a lehető legkisebbé zsugorodni, vagy legalábbis láthatatlanná válni.

A barátai tekintete mindent elárult. Például azt, hogy sohasem bocsájtották meg neki, amiért összefeküdt Lokival, a helyzet pedig a néhány hónappal ezelőttire emlékeztette, mikor kénytelen volt hazajönni Olaszországból, mert a Bosszúállók, főleg Steve, addig nyaggatták, míg ezt meg nem tette. Természetesen nem kicsit lepődtek meg, mikor meglátták kerekedő pocakját, az Özvegynek pedig nem kellett sok idő, hogy összerakja a képet.