Dolce Vita

4. Ezt a vihart nem csendesítheted el

Tonit nem hagyta nyugodni az előző este, illetve amit Loki mondott neki, így az egész napját Cerise-zel töltötte, este pedig ismét elfoglalta a fotelt, amiben az elmúlt éjjel aludt. Steve-vel azóta sem beszéltek, a férfi valószínűleg egész álló nap a konditeremben volt, nem kereste őt, és a nő sem tett kísérletet arra, hogy megtalálja. Pepper reggel felhívta, afelől érdeklődött, hogy van, azonban nem volt túl sok kedve cseverészni, ezért a beszélgetés meglehetősen hamar végért. Ezen kívül a barátai békén hagyták, csak Clint hozott neki egy csésze kávét délután, de le is lépett.

Az isten nem váratott sokat magára, talán tíz óra múlhatott, mikor belopakodott az addigra sötétségbe boruló gyerekszobába. Tudta, hogy Antonia ott van, egy cseppet sem kételkedett abban, hogy megjelenik, főleg a múlt éjjel történései miatt.

- Magabiztosnak tűnsz – suttogta a nő.

Arcát csak az éjjeli lámpa halovány fénye világította meg, az isten pedig semmi biztatót nem tudott leolvasni róla. Meg kellett állapítania, hogy sokkal fáradtabb, mint mikor legutóbb látta, és ez némi aggodalommal töltötte el. Megfordult a fejében, hogy hoz neki kávét, ám nem volt benne biztos, hogy mégis hogyan fogadná, így csak halkan felsóhajtott.

- Itt vagy – felelte néhány másodperc csend után.

- A kutyám tálját nem bíznám rád, nemhogy szabadon garázdálkodhass a lányom körül – replikázott egyre sötétedő tekintettel, majd normális testpozícióba rendezte magát, mert az előző kényelmetlennek bizonyult.

Lokit teljesen megbabonázta a látvány: a trónon magabiztosan, ám elegánsan terpeszkedő istennő sziluettje a haldokló fényekben. Nyelnie kellett egyet, hogy összeszedhesse magát, és megakadályozza a szinte már ösztöni szintről érkező késztetést, hogy féltérdre ereszkedjen Tonia előtt.

- Nem azért vagy itt, mert félted tőlem a lányunkat – állapította meg, majd óvatos, megfontolt léptekkel közelebb sétált.

- Valóban, kíváncsi is vagyok, hogy mi a fenét akarsz.

- Beszélgettem Thorral... És kivételesen nem próbált meg hazudni vagy terelni – kezdte.

- Ó, csak azt ne! – nyögte elégedetlenül a nő.

- Mondott néhány érdekes dolgot, főleg olyasmiket, amiket legnagyobb bánatomra vele megosztottál, ám velem nem.

- Na ide figyelj, istenek gyöngye! Bármit is mondott neked a tökkelütött bátyód, baromság, világos?

- Valóban? – vonta fel a szemöldökét. – Pedig már egészen azt hittem, hogy félreértettük egymást – suttogta, pillantását egyenesen Toniéba fúrva. Erre a zseni kényelmetlenül fészkelődni kezdett, azonban állta a tekintetét.

- Vele? Az könnyen megtörténhet.

- Nem. Veled, Antonia – húzódtak halvány, diadalittas mosolyra az ajkai.

- Tényleg? Ugyan mikor? Tudtommal elég régóta nem beszélgettük. Ami azt illeti, akkor sem nagyon beszéltünk...

- Azt hittem, okosabb vagy annál, mintsem ilyen badarságokat higgy.

- Nyögd ki, mit akarsz, és ne rébuszokban beszélj! – mordult rá.

- Szóval, ha minden igaz, valami olyasmi volt az utolsó hozzád intézett mondatom, hogy rossz döntést hoztam.

Antonia szíve hevesebben kezdett el dobogni, pupillái szinte beterítették a csokoládébarna íriszeket az izgalomtól. Nem értette, miért reagál így, nem értett semmit, de különös rettegéssel és izgatottsággal töltötte el, hogy végre talán választ kaphat a kérdéseire. Arcáról eltűnt az arrogáns kifejezés, csak őszinte félelem és kíváncsiság tükröződött róla, eszébe sem jutott, hogy ez talán nem változtat semmin, egyszerűen szomjazott a tudásra. Az isten türelmesen várta, hogy reagáljon, azonban csak egy halvány bólintásra futotta.