Dolce Vita

2. Ez az óceán nem elég nagy kettőnknek

A napok, hetek, hónapok rohamosan teltek, Lokinak pedig már alig volt elképzelése arról, milyen régen látta a midgardi istennőt, de gondolatait csak Antonia töltötte ki, ő adott neki erőt elviselni a börtönt, amelyre időközben Odin kárhoztatta, méghozzá egy egész életre. Másképp beleőrült volna a fehér falak egész álló napig tartó bámulásába, így viszont lehetősége adódott elemezni az együtt töltött rövid idő minden egyes másodpercét. Nehezebb napjain illúziókat kreált magának, hogy a józanság felszínén maradhasson, különben tébolyba sodródott volna. Máskor Frigga látogatta meg, habár ezt a Mindenek Atyja neki és Thornak is megtiltotta. Könyveket és ruhákat hozott neki, ellenséges viselkedése ellenére pedig egyszer-egyszer órákig maradt, beszélgetett vele, vagy épp meghallgatta, mi nyomja a szívét, lidércnyomásos, inszomniától terhes estéin pedig álomba ringatta. Aznap azonban az anyja helyett, akinek látogatása esedékes lett volna, mindössze egy őr jött, aki annyit mondott, Odin hívatja.

– Ugyan, mit akar tőlem? – horkant fel.

– Én azt nem tudom, azt az utasítást kaptam, hogy vigyelek elé – felelte egykedvűen.

– Vigyázz a szádra, einherjar! Lehet, hogy egyelőre megbéklyóztak, de attól még herceg vagyok – sziszegte.

A katonát nem igazán érdekelte a mondanivalója, azon volt, hogy minél hamarabb teljesítse a feladatát, így csak ráaggatta a láncokat, amelyeket utoljára hónapokkal ezelőtt látott, ugyanilyen alkalomból. Úgy érezte magát, akár egy méregfogát vesztett kígyó, vicsorogni lett volna kedve, elmetszeni az őt kísérő einherjarok torkát, aztán Odinét magáét, amiért ilyen megaláztatások eltűrésére kényszeríti. Hercegnek nevelték, így el is várta ezt a bánásmódot, ám sohasem kapta meg, bukása után a helyzet pedig rosszabb lett. Parányi tiszteletet sem mutatott felé egyik katona sem, rángatták, a láncokat túl szorosra fűzték rajta, ezzel azonban kivívták a hazugságok istenének haragját, amely egyelőre a bőre alatt bugyogott, de bármikor a felszínre törhetett.
Sértettségét mindössze csak azért nyelte le végül, mert sokkal kíváncsibbá tette, vajon a nagy Odin mit akar tőle. Legutóbb akkor volt hajlandó vele egy légtérben tartózkodni, mikor meghozta az ítéletet, ám sem előtte, sem utána nem volt példa hasonlóra. Megszégyenítése a trónterembe való bevonulás során is folytatódott, ám büszkesége ekkor már cselekvésre késztette, kihúzta magát, állát magasra emelte, a trón elé érve pedig kirántotta az egyik einherjar kezéből a láncot.

– Hallom, óhajtottál – eresztett el egy gúnyos mosolyt a fölé magasodó öregember irányába.

Mielőtt Odin válaszolt volna, körbefuttatta tekintetét a termen, majd megakadt Thoron. Már idejét sem tudta, mikor látta utoljára, mert a tárgyalására sem méltóztatott eljönni, így nem kicsit döbbent meg, és valószínűleg az arcára is kiült egy pillanatra a meglepetés, ám nem hagyta, hogy ez sokáig nehezedjen, és inkább visszafordult fogadott apja felé.

– Csak gratulálni akartam – szólalt meg hasonlóan metsző hangnemben a Mindenek Atyja.

– Ugyan mihez? – vigyorgott.

– A lányod születéséhez – felelte a férfi.

Ez azonnal letörölte a lenéző mosolyt, amely eddig az ajkain ült. Lokin egy pillanatra teljesen úrrá lett a döbbenet, mivel elképzelése sem volt arról, mégis miről beszél Odin. Néhány percnyi feszült csend következett, a királynak nem volt további hozzáfűznivalója, a hazugságisten fejében lévő fogaskerekek forgását pedig szinte hallani lehetett a beállt némaságban. Türelmetlenül próbálta összerakni szétzilálódott gondolatait, s végül csak nagy nehézségek árán, arcán frusztrált kifejezéssel jutott ismét szóhoz.