Ne felejts!

Második fejezet

a múlt

-Megtisztelne azzal hogy ideadja a mobilját, Ms. Wood? - kérdezte valaki a hátam mögül éles hangon. Éppen a küldés gombon pihentettem az ujjam, várva a megfelelő pillanatot a kézbesítésre, de túl sokáig vártam vele. Hátrafordultam, egyenesen Mrs. Kingsley villogó héjaszemeibe nézve.

A rohadt életbe - suhant át az agyamon. Mrs. Kingsley még a Braidsben is híres volt a kegyetlen büntetéseiről. Egy pillanatig gondolkoztam, hogy előadom a zavarodottat, vagy bekamuzom, hogy véletlen villant fel a képernyő hirtelen, és el akartam rakni de tudtam, hogy mindezzel csak rontanám a képzeletbeli esélyeimet. Ígyhát csak némán, megadóan felé nyújtottam a telefonom, amin mellesleg éppen a Biahval való chat volt megnyitva.

Mrs. Kingsley egy pillanat alatt kikapta a kezemből a telefont, és a kijelzőre kapta a tekintetét. Azt hittem, egy gyűlölködő pillantással elintézi a dolgot, és a tanári asztalra dobja a készüléket, de a mozdulatok elmaradtak.

Megállt bennem az ütő.

Mrs. Kingsley lustán, mint egy áldozatára váró ragadozó, nézegetni kezdte a telefonom. Éreztem, hogy elvörösödök, a szervezetem pedig hirtelen jóval kevesebb oxigént kezdett szállítani a testembe. Szédülni kezdtem.
Ez már több volt a soknál.

Vártam, hogy végre letegye az asztalára azt a rohadt telefont, de amikor megláttam, hogy gúnyos mosolyra húzta cérnavékony száját, azonnal tudtam, hogy elolvasta.

Mrs. Kingsley elolvasta, amit Owenről írtam.

Alapjáratban soha nem írtam volna olyan üzenetet senkinek sem, mint amit akkor Biahnak. Azokban a sorokban több dolog is szerepet játszott. Az egyik ilyen az alkohol volt.

-Mrs. Kingsley, ehhez semmi köze - remegett meg a hangom. Erőtlen volt, egy tanárral szemben szinte semmit sem ért volna, vele szemben pedig egyenlő volt a nullával. - Mrs. Kingsley! - szólítgattam egyre hisztérikusabban. - Ne olvassa el!

Ekkor már az egész osztály abbahagyta, amit csinált, és felénk fordult. Nem mintha a Braidsben ilyen ritkán lett volna botrány, hogy minden ilyen eset már a világ közepe lett volna.

Mrs. Kingsleyvel nem mert még senki szembeszállni. Eddig.

Ekkor már felpattantam a helyemről. Aztán, amikor a vigyorgó tanárnő piros macskakörmeivel lejjebb kezdte görgetni a kijelzőt, elborult az agyam.

-Tegye le a telefonomat! - ordítottam, és teljes erőmből megragadtam, majd húzni kezdtem a kezéből az ominózus tárgyat. Mrs. Kingsleyt váratlanul érte a hirtelen reakcióm, emiatt a következő pillanatban mindketten elterültünk a földön. Soha nem verekedtem azelőtt senkivel sem, főleg nem egy tanárral. A tény azonban, hogy elolvasta az üzenetet, és alig öt évvel volt idősebb nálam, javított a helyzeten.

Sikítva küzdöttem azért a rohadt telefonért, miközben a többiek szünet nélkül próbáltak leállítani. De igazából magasról leszartam őket.

Nem tudom mikor, de jóval azután hogy a földre terültünk, egy, az eddigieknél jóval erősebb kar fogott meg és húzott fel a földről. Zihálva próbáltam ellenkezni, azonban csak akkor hagytam abba, amikor észrevettem a kezemben görcsösen szorongatott telefonom.

Mrs. Kingsleyre néztem, és ekkor esett csak le hogy mit csináltam valójában.

Rátámadtam egy tanárra.

Teljesen mindegy, hogy milyen okból, de rátámadtam.

Ezért azonnal ki fognak rúgni.

Könnyek lepték el az arcomat. Ordítani akartam a butaságom miatt, de egy hang se jött ki a torkomon.
Otthon biztosan elkoboznak mindent tőlem, amit csak lehet. És verést is kapok, hogy mégis mi a fenét képzeltem magamról. Én nem ilyen vagyok.