Ne felejts!

Ötödik fejezet

a jelen

Amióta Dr. Jackson odanyomta a kezembe a tükröt, minden megváltozott. A napjaimba beállt egy - ha nagyon halványan is, de kivehető - rutin, amit igyekeztem fogcsikorgatás nélkül követni.
Reggel nyolcig általában békén hagytak, utána azonban kíméletlenül megfigyelések százai alá vettek az orvosok. Egészen apró kajáktól kezdve a legszemélyesebb képeket és tárgyakat kellett végignéznem, megneveznem vagy éppen kitalálnom, mire való. Mindezt csupán azért, hogy felmérjék, mennyire súlyos az állapotom. Mivel azonban szinte semmire sem tudtam a választ, az ötös kategóriába soroltak, ami egyenlő volt a legsúlyosabb fokozattal, és egy fél éves bentlakással a kórházban. Ha nem is tudtam, milyen otthon egy saját szobában élni az életemet, abban biztos voltam hogy jobb, mint egy fehér falakkal körbevett klórszagú épületben rohadni naphosszat.
Ezután jött az ebéd, majd a délutáni pszichológusom. Ms. Brown egészen jófej volt azon kívül, hogy úgy nézett ki, mint egy barbie baba.

Na igen.

A másik dolog, ami folyamatosan történt, azok az emlékképszerű bevillanások voltak. Én csak úgy hívtam, a barbie-baba jelenség.
A nap bármelyik szakaszában megtörténhetett velem, mindenfajta előzmény és előjel nélkül. Ilyenkor egy pillanatig borzasztó fejfájás kerített hatalmába, majd mintha semmi sem történt volna, egyik pillanatról a másikra végeszakadt. Ilyenkor mintha nem is történt volna velem semmi. Nem lettem rosszabbul, sem a leépülés jelei nem mutatkoztak meg rajtam. Viszont minden egyes alkalom után több lettem egy emlékkel. Bármi is volt az. Ms. Brownnal kezdődött, és azzal, hogy egy barbie babához hasonlítottam, holott egészen odáig fogalmam sem volt róla, mi is az.

Lehet, hogy baromság, de nem szóltam róla senkinek sem. Az oka egyszerű volt; úgy éreztem, hogy végre volt valami az életemben, amit nem mások tudtak helyettem. Azzal kezdve, hogy melyik ruhám hova való volt egészen addig, hogy mi a kedvenc ételem igazán zavarba hozó tény volt, hogy kivétel nélkül mindent tudtak rólam az orvosok, míg én egyáltalán nem. És még csak nem is feszítette őket a tettvágy, hogy az összes információjukat megosszák velem.

Hogy nehogy egy emlékfoszlányt is elfelejtsek, kivétel nélkül leírtam őket egy sima, kék füzetbe amit még az első nap készítettek mellém a nővérek, apró magyarázatokkal.
Nem féltem, hogy bárki beleolvas, bár már volt példa rá. Az elmúlt hetekben az egyik késő este azon kaptam Dr. Jacksont, hogy a személyes holmijaim között turkált. Azóta nem csinált ilyet, de biztos voltam benne, hogy amikor elhagytam a szobát, felkutatták minden fontos, feltételezetten titkolni próbált dologért. A füzetet viszont úgysem értették volna meg teljesen. Ha pedig mégis sor került volna a magyarázatomra, simán ráfogtam volna Seymourra.
Seymourral egészen jóban lettünk, és Dr. Jacksonnal ellentétben megtanultam bízni benne, nem mintha lett volna más választásom. A játékunk még mindig tartott, azonban Sey napról-napra egyre kevesebbet volt hajlandó elárulni magáról és rólam. A balesetemről pedig még mindig egy szó sem esett, amiért néha már igazán dühbe gurultam.

Miközben a tollam végét rágcsáltam, elmélyülten rajzoltam a füzetembe. Egy ideje igazán unatkozni kezdtem, ezért úgy döntöttem, illusztrálok néhány magyarázatot a jegyzetem közül. Éppen a
barbie - tökéletes plasztik játékbaba felirat alá rajzoltam egy egész élethű modellt, amikor kopogtak az ajtómom.

A saját lakosztályomat nem sokan keresték fel, amióta átraktak ide. A vizsgálatok mindig a központban zajlottak, az ebéd külön kialakított étkezőben volt. Az orvosok szinte soha sem kopogtak, csak úgy berontottak a nap bármelyik percében a szobámba. Csak egy ember volt, aki a kérésemet figyelembe véve mindig kettőt koppantott az műanyag ajtón.