Ne felejts!

Negyedik fejezet

a múlt

-Az első feladatod a felmosás lesz - mondta Mrs. Payne. - Vödröt és felmosórongyot a takarítószertárban kérhetsz.

Döbbenten meredtem az igazgatónőre. Az oké, hogy büntetés, tanulság és egyéb hülyeségek, de hogy délután négykor felmossam az egész iskolát, az kicsit sok volt a nap végére. Próbáltam a lehető legkedvesebb mosollyal visszakérdezni.

-Az egész iskolát fel kell mosnom?

-Csak az első és a második emeletet - válaszolta Mrs. Payne - A földszintet majd elintézik a takarítók - kacsintott cinkosan.

-Hát ez csodálatos - mondtam enyhe éllel a hangomban, miközben arra ügyeltem, hogy nehogy elkezdjek nyilvánosan tombolni. Ráérek még.

Nagy léptekkel elhagytam az irodát, és a szertár felé vettem az irányt.

-Seymour öt percen belül utánad megy - kiáltott utánam Payne, de válasz nélkül csörtettem le a lépcsőn.

A szertárban az égvilágon semmit sem találtam egy vödrön és egy ócska felmosórongyon kívül. Mivel úgy gondoltam több nemigen szükséges a felmosáshoz, gondolkodás nélkül felkaptam, és az első emeletre cipeltem őket. Megtöltöttem a vödröt vízzel, majd kissé esetlenül takarítani kezdtem.

Egy kis idővel később a nyolcadik óra utáni csöngő hasította ketté a csendet. Ez azt jelentette, hogy rajtam kívül szinte senki sem volt már az épületben. Lopva körülnéztem, és miután megbizonyosodtam róla hogy biztosan semmilyen extra órát nem tartanak a közelemben, elindítottam egy dalt a telefonomról. Először halkabban szólaltattam a zenét, majd az egyedülléttől felbátorodva felnyomtam hangerőt. Már egy jó ideje takarítottam, a lendületem pedig egyre csak nőtt a zenékkel együtt. A kedvenc bandám leghíresebb albumát raktam be. Ettől még a kedvem is egész megjavult.

Éppen az utolsó refrén ment, amit már énekelve kísértem. A zene végét egy spontán koerográfiával zártam le, amikor valaki hirtelen megszólalt a hátam mögül.

-Ez valami borzalmas volt - hallatszott a folyosó végéről.

Ijedtemben hátraugrottam, amivel sikeresen feldöntöttem a koszos vízzel teli vödröt, így a legnagyobb része azonnal a földszinten végezte.

-Basssza meg! - kiáltottam fel önkéntelenül. Legszívesebben kétszer mondtam volna, a másodikat az árnyékból kilépő személynek címezve. A gúnyos hangnemétől, márkás ruháitól és a karba tett kezétől azonnal tudtam, ki ő. A párhuzamos évfolyamba járt, látásból kismilliószor találkoztam már vele. Szinte mindig egy halom lány vette körül. Owen után talán a második legnépszerűbb srác volt a gimiben. Borzasztó stílusa nem egy tanárt borított ki és vett le már a lábáról.

Seymour Norton.

Ő volt az, aki éppen jót derült a béna táncikálásomon és a miatta történt ijedtségemen.

-Te aztán jó szerencsétlen vagy - röhögött megállás nélkül, miközben felém igyekezett.

-Te meg mégis mi a francért leskelődsz?! - förmedtem rá. Nagyon reméltem, hogy nem vette észre rajtam, mennyire zavarban vagyok.

-Hé, hé, nyugi van már! - emelte fel két kezét védekezően - Ha nem bömbölteted max hangerőn a zenéd, talán meghallod, hogy jövök - vigyorgott szemtelenül.

Miközben újra elkapta a vihogás, a fejemben egyre inkább egy gondolat vette át a főszerepet a többi között.

Seymour Norton végignézte, ahogy felmosás közben táncikálok.