Luke Hemmings ült háttal nekem. Mikor meghallotta, hogy felé sétálok, hátrafordult és végigmért. Szája sarkában egy kis mosoly bújkált.
- Ömm izé, ömmm sz-szia. - Utánozta kissé lányos hangon a pár perccel ezelőtti bénázásom. Nem tudtam hogy most viccelődik- e vagy csak egy arrogáns bunkó, ígyhát megálltam, és felhúzott szemöldökkel néztem rá.
- Nyugi már, csak hülyülök. - Röhögte el magát, majd felállt és elém sétált. - Luke Hemmings. - Nyújtotta a kezét felém.
- Tudom. - Ráztam vele kezet, és egyből megbántam hogy hirtelen válaszoltam - Vagyis, Ashley Frey. - Mutatkoztam be én is, hátha nem teszi szóvá az első válaszom.
- Tudom. - Vigyorgott rám, én pedig csak értetlenül néztem rá.
- Honnan?
- A névjegykártyádból. - Mutatott a pólómra felcsipeszelt bilétára. Hát igen, ilyen apró részleteket hordoz magával ha elsős vagy, mint például hogy a pólódon kell hordanod a neved.
- Basszus, tényleg! - Csaptam a homlokomra mint valami idióta.
- Na és te honnan?
- Tessék? - Zavarodtam össze, mert hirtelen nem esett le mire kérdez rá.
- Tudod, te is tudod az én nevem. Honnan?
-Komolyan? Van olyan ember ebben az iskolában aki nem hallott még rólad? - Persze megint egyből megbántam hogy hamarabb válaszoltam mint gondolkodtam, mert ez így talán picit túl őszinte volt.
- Jogos kérdés. - Túrt bele a hajába, majd elröhögte magát. Visszasétált a hatalmas faládához amin eddig ült, én pedig leültem mellé, megtartva az egy méteres távolságot.
- Amúgy innen lentről hogy fogunk nekik súgni ha elakadtak, vagy egyáltalán hallani őket? - Kérdeztem pár perc kínos csend után.
- Van egy kis része a színpadnak amit fel lehet nyitni. De most még egy ideig semmi értelme a munkánknak, ugyanis felolvassák a szöveget. Bár összességében sincs semmi feladata a súgóknak, mert a négy év alatt max ha kétszer történt olyan hogy valaki elakadt.
- Akkor itt fogunk ülni egész évben? - Kérdeztem, és éreztem hogy ezek lesznek életem legkínosabb órái.
- Pontosan eltaláltad. - Mosolygott rám, én pedig persze mint minden lány a földön, eltűnődtem azon, hogy hogy lehet ilyen tökéletes mosolya valakinek. Megint beállt köztünk a csönd, és csak a tanárúr kiabálása szűrődött le fentről.
Mivel Luke elővette a telefonját, így én is késztetést éreztem hogy kikotorjam a táskám aljáról a sajátom. Már meg se lepődtem azon, hogy a telefonom képernyőjén ott virított az ismeretlen szám és a tőle jött üzenet:
Ismeretlen szám: Jó volt látni, pici lány.
Be kell valljam, hogy egyre jobban érdekel, hogy mégis ki lehet a szám tulajdonosa. A józan eszem azt súgta, hogy ne írjak neki vissza. De komolyan, mégis hány tinédzser tud a józan eszére hallgatni?
Én: Esetleg nem akarod elárulni ki vagy? Vagy legalább a neved?...
Szerintem minimum tízszer töröltem ki és írtam újra az üzenetet, ugyanis biztos voltam benne, hogy ezzel mégjobban beleásom magam a dologba. Végül becsuktam a szemeimet és rányomtam a küldés gombra...
