A világban rend uralkodik, mindenkinek az élete ugyanúgy kezdődik és ugyanúgy ér véget. Megszületünk, élünk és meghalunk. Ez a dolgok rendje, fekete-fehéren, papírra vetve.
Ám amikor a sorrend felborul, és a rend felbomlik, minden kicsúszik a kezünk...
A szüleim sosem szerették, ha késő este sétáltam a város utcáin. Mindig mondták, hogy előbb utóbb olyasmivel fogok találkozni ami örökre elijeszt attól, hogy sötétedés után átlépjem a ház küszöbét.
Én csak nevettem az aggodalmukon. Csakis azok félnek a sötéttől, akik nem érezték még az erejét, a benne rejlő lehetőségeket. A holdfény ezüstös csillogását, ahogy lelkemhez szól, szírénhangon énekel. A csillagok halk suttogását, mutatják az irányt, amit nappal elvakít a fény. Éjszaka a világ életre kel, de csak azoknak, akik nem félnek a sötéttől.
Én sosem féltem a sötéttől, mégis rettegés fogott el, amikor az életem egyik pillanatról a másikra reggelek nélkül maradt.
Mert egy nyári éjszakán egy meggondolatlan apró döntés miatt az életem véget ért, és soha többé nem ébredtem fel. Legalábbis emberként.
