Mindent megváltoztattál... |Taekook f.f.| /Szünetel/

~Első rész~

''Mikor megláttam, hiába volt az csak egy pillanat,teljesen elámultam... a szívem kihagyott pár ütemet. Szinte elfelejtettem levegőt venni... Akkor kezdődött el egy érzés a szívemben. Meg kell tudnom ki ez a gyönyörű teremtmény...,,
.......................................................................

Borzalmasan hangos, dobhártyát kiszakító csengő zavarta meg a nyugalmamat miközben az irodalom órának vége lett. Én természetesen az ajtó közelében ülök ahol kívülről a csengő van felszerelve nagy szerencsémre. Elhallkítom a zenét, mely a fülhallgatómból szól, ami gondosan el van rejtve a kapucnim segítségével. Azért hallgattam zenét az órán mert egész végig olvasás volt és zene nélkül nem megy nekem az olvasás. Míg félreértések lennének, én jó tanuló vagyok, és a tanárnő engedélyevel hallgathattam zenét. Temészetesen megkértem hogy mindenki igénybe vehesse a saját zenei világát a fülhallgatón keresztül, addig is legalább csend van a teremben a visongás helyett. Nem mintha olyan rossz lenne az osztály, de nem tagadhatjuk hogy nem szeretünk beszélgetni, és a tanár szavait figyelmen kívül hagyni. Bár én szoktam azért figyelni, de nehezemre esik. Míg én a cuccaimat pakolom addig a tanárnő felszólal.
- Na drágáim, mivel ma teljesen jól viselkedtetek ezért ma nem adok házifeladatot viszont erősen figyelmetekbe ajánlom hogy olvassátok át mégegyszer az anyagot. Lehet hogy felelés lesz, mert kevés a jegyetek. Viszont a mai engedékenységemet Taehyungnak köszönhetitek.
Ennek köszönhetően pár osztálytársam hozzám fűzött egy köszi-t. Én vagyok az a személy az osztályban akit valaki kedvel, valaki nem. De ezt nem veszem magamra hisz nem kedvelhet mindenki mindenkit. De az a szerencsém hogy nem piszkálnak engem, és nem gúnyolnak azért mert jó tanuló vagyok, hiszen még általánosban 8 évig szenvedhettem az osztályommal mert kinéztek engem maguknak. Attól kezdve elkezdődött első óta, a terrorizálástól kezdve a megalázásig minden. Tudni illik még általánosban iszonyatosan gyenge voltam és nem volt önbizalmam. Ennek következtében mindig megvertek, szétdobálták a könyveimet, elvették a pénzemet és még egyéb "kedvességeket" tűrtem el évekig. A szüleimnek nem szerettem volna szólni, mert nem akartam azzal is gondot okozni hogy az egyetlen fiúk milyen életképtelen. És úgyis külföldön voltak és vannak mint mindig. Nem nagyon tudnak velem foglalkozni mert rengeteg munkájuk van ezért sajnos nem olyan erős velük a kapcsolatom, évek óta nem találkoztam velük, de azért telefonon beszélek velük néha-néha. Ezért kiskorom óta a nagyszüleimnél élek, akiket igazán a szüleimnek tekintek, nekik meg főleg nem mondtam el hogy mik történtek az iskolában. Sokszor ki kellett magam magyarázni hogy miért is vannak lila és zöld foltjaim a testemen és az arcomon és mire költöm el a pénzem nap mint nap. Aggódtak értem de mindig  sikerült valahogy kimagyarázni magam és megynyugtatni őket.  De hál' istennek elkövetkezett az a megváltó nap, vagyis a ballagás napja. Akkor láttam utoljára az osztálytársaimat. A mostani osztályommal teljesen meg vagyok elégedve és szeretem ezt a közösséget és boldog vagyok hogy már nyugodtan élhetem az életemet.
Még egy érdekes tény rólam. Sokan furcsálják, de nincsenek olyan igazi barátaim, csak ilyen pajtásoknak nevezhető emberek. Félreértést félretéve nem vagyok antiszociális, csak egyszerűen nekem nem kell a boldogságomhoz az hogy a barátaimmal sülve-főve együtt legyek. Én inkább magamnak való vagyok, és egyedül jobban érzem magam. De azért szoktam eljárni néhány haverral  sétálgatni vagy éppen beülni egy kávézóba. Nem vagyok az a bulizós tipus, és inkább egy jó zöldteát iszok minthogy meghúzzam a wishky-s üveget. Viszont abból néha elegem van hogy a haverjaim az agyamra mennek a kanosságukkal. Sokszor beszélnek a lányokról és arról hogy milyen jó seggük van és aznap éjjel milyen jó pornót találtak és az aznapi lány gondolatára elégítették ki magukat. Ezeket a kis dolgaikat még eltűröm hisz mégiscsak fiúk.Nem nagyon tudom mi van velem, de engem teljesen hidegen hagynak a lányok. Soha nem voltam szerelmes, nem tetszett senki. Nem tudom mi az a szerelem, de nem is sóvárgok utána. Hidegen hagy. Néha néha cukkolnak a srácok hogy még soha nem csókoltam meg senkit meg stb. De ezt természetesen nem gúnyból mondják, csak egyszerűen furcsálják. De a baráti társaságomat figyelmesen megválogatom, ugyanis hogyha nem szimpatikus az adott ember és kicsapongó életmódot él, akkor messziről elkerülöm. Lehet hogy túl előitéletes vagyok, de én megvédem magam attól a veszélytől hogy rossz társaságba kerüljek.
Arra eszmélek hogy már csak én vagyok a teremben, és a tanárnő türelmetlenül vár rám hogy végre feláljak a helyemről és végre bezárhassa a termet és mehessen a dolgára.
- Igyekezzen Taehyung, sok dolgom van még, nincsen időm arra hogy magára várjak.
-Elnézést tanárnő, elbambultam. -ezzel a beszélgetést lezárva felkaptam a táskámat a pad mellől és kiballagtam a teremből. Míg végigmentem a folyosón az idő alatt páran intettek és elköszöntek. Én egy kedves mosollyal megspékelve elköszöntem tőlük. Kilépek az iskola kapuján és egy mélyet szippantok a friss levegőből a tüdőmbe juttatva. A mai napon egész jó idő van, ezért a dzsekimet félvállra dobva indulok utamra. Hiába több úgy a hazaút ha kerülőt teszek, de én akkor is a mellékutcában megyek végig, azért hogy megcsodáljam a virágzó fákat amik az egész utca szélét végig beborítják. Gyönyörű látványt nyújt. Ma korán végeztem, ezért megkörnyékezem a közelben lévő parkot. Még csak fél egy van ezért még nincsen itt a többi iskolás és így egyedül élvezhetem a parknak nyugodtságát és megnyugtató harmóniáját és a madarak szépséges csicsergését. A park közepén van egy hatalmas fűzfa amely már nagyon nagyon öreg. A tővében egy pad van, melyet a fának árnyéka veti be. Tökéletes. Előveszem a jegyzetfüzetem és megörökítem a parknak szépségét, úgy hogy ceruzával papírra vetem. Nagyon szeretek rajzolni kiskorom óta   és nem egóból, de jól tudok rajzolni.
Amikor végeztem a vázlattal, elővettem a színesceruzáimat és kiszíneztem az alkotásomat. Elraktam a jegyzetfüzetem és indulni készültem, máris látom hogy a kisiskolások szaladva közelítik meg a parkot. A kapuhoz érve már ki is tárom a gyermekeknek hogy bemehessenek. Egy aranyos kislány megáll előttem és megköszöni hogy kinyitottam a kaput nekik, mert a felső riglit egyikük sem érte volna el. Köszönet nyilvánítás képpen a kezembe nyom egy virágot melyet a csokrából vett ki amit a kezében szorongatott, az átadás után vígan a többi pajtása után szalad. Egy kedves mosollyal megköszönve a kis ajándékát, sarkon fordulok és hazafele veszem az irányt. Az út során párszor beleszippantok a virágba hogy érezhessem a kellemes illatát. A táskámból előszedem a kulcsomat és már nyitnám ki a kaput, de látom hogy a mellettünk lévő hatalmas ház előtt ami réges rég eladó,parkol egy fekete, kissebb limuzinnak minősülő autó és a ház melletti garázs felhajtóján parkol egy nagyon nagy költöztető kamion. Egy férfi kiszáll a kocsiból. Fekete öltönyben van és lakkcipőben és hajkoronájában egy napszemüveg foglal helyet. A ház előtti járdán ácsorog és a házat kémleli megelégedett tekintettel. Eközben a kocsiból melynek sötétített ablakai vannak, egy beszélgetés szűrődik ki. Hallom valaki sírását és egy nő hangját.
-Kisfiam...kérlek ne legyél ilyen,tudom hogy szeretted az előző otthonunkat, de tudod jól hogy apád a környéken kapott munkát és túl messze volt a munkahelyéhez az előző lakhelyünk.
De ezt rengetegszer elmondtam neked. Nincs miért aggódnod, hisz semmit nem kellett hátrahagynod maximum pár emléket. Ezért jó hogy nincsenek barátaid és ez ne szomorítson el, mert így tökéletes az életed. Az igaz hogy most lesz pár változás ami a nehezedre fog esni, de örülj neki hogy mindened megvan és próbáljuk neked a legtökéletesebb életet nyújtani. Szóval nem panaszkodhatsz! -mondta  a kocsiból kirajzolódó női alak kissé frusztrált hangon.
Erre egy ingerült, zokogó fiú hangját hallhattam meg.
-Rohadtul nem tudod milyen érzés hogy folyton ide-oda rángattok! Folyton költözünk a kurva életbe már. Ne gyere azzal hogy tökéletes életet akartok biztosítani! 17 évesen még azt se tudom milyen egy normális élet! Nincsen egy barátom se. Nem zavar engem. De az hogy sehova se engedtek el engem és úgy neveltek mint egy kis elit hülyegyereket, na ebből van elegem. Nem lehetne átlagos életem?- a szó kiejtése után már megcsuklott a hangja és elhallgatott. Egy csattanás hallatszott. Mire feleszmélek addigra már a férfi idegesen tart a kocsi felé és feltépi az ajtaját. Torkaszakadtából ordít. Egyszercsak abbahagyja. A kocsiból kiszáll  a nő és hisztérikusan megragadja a férfi kezét hogy elrángassa a kocsi közeléből. Mindent otthagynak. A fiú hirtelen kiszállt a kocsiból. Megijedtem a hirtelen cselekedetétől. Letörli a könnyeit és egy pillantást vet felém, vöröslő és könnyes sötétbarna szempárjaival. Pár pillanatig megszeppenve nézek rá, erre Ő megijed és elrohan az újdonsült otthonának hátsó kertjébe ezzel megszakítva a szemkontaktust.
Pár pillanatig sokkolva csak meredek előre nézve a történtek miatt. Elmélkedésemet a nagymám szakítja meg.
- Szia drágám! -szólalt meg szivetmelengető hangján.-Meddig ácsorogsz ott? Gyere be! Készítettem meggyes pitét! -mondja mosolyogva.
-Szia mama!-nyomok puszit az arcára és karomat széttárva megölelem. Bementem az ajtón és levettem a cipőm, a táskámat meg a lépcső elé dobtam. Miközben mamám szed nekem levest és rak egy szeletet egy kis tányérra a pitéből, én addig egy kérdést teszek fel neki míg az asztalnál helyet foglalok.
- Mama, te tudod kik az új szomszédok? Nagyon furcsák és egy eléggé megrázó jelenet tanúja is lehettem.
Nagymamám egy érdekes pillantás kiséretében válaszol.
-Drágám én arról se tudtam hogy új szomszédaink lesznek. Na de jó hogy mondod, majd később üdvözlöm őket!-mondta mosolyogva.-Na de most egyél, mert tudtommal éhes vagy.
-Igen, az vagyok, jól sejtetted.- kezdem el kanalazni az előttem lévő levest és miután megettem, jóízűen harapok bele a friss pitébe. Megköszönöm az ebédet és a lépcső előtt hagyott táskámat felkapom, és a szoba ajtaját magam után behajtom és az ágyamra huppanok. Az ablakon keresztül a nap süti az arcomat, és élvezem a csendet és a halk madárcsicsergést. Viszont eszembe jut az a jelenet ami nemrég történt a szemem láttára. Nem hagy nyugodni a tudat...pár pillanatra láttam annak a fiúnak az arcát, de most valahogy nem tudom kiverni a fejemből. Fogalmam sincs hogy milyen szomszédaink lesznek, de úgy érzem nem átlagos családdal néztem szembe. Na de mindegy. Majd később elmélkedek az ilyesmin. Viszont most lepihenek. Becsuktam a  szemem és élveztem az arcomat simogató Napnak sugarait...

........................................................................
Hát sziasztok! Itt lenne az első része a történetemnek!😊 Remélem tetszik nektek! Lehetséges hogy nem lesz minden rész ilyen hosszúságú, őszintén szólva még nem tudom. Próbálom heti rendszerességgel hozni a részeket. Ha tetszett akkor írhatsz kommentet vagy esetleg vote-lj ha érdemesnek tartod rá a sztorim😁
Köszönöm hogy elolvastad!😊 (Remélem nincs benne helyesírási hiba, de ha van akkor előre elnézést kérek😅)

~Peaceandlove✌💕