Novellák

Justin törtétenete

Ha már olvastad az Over nevű könyvem, akkor nem kérdés hogy ismered Justin Itzet, a főszereplő Overkill apját, a nyomozót. Ha már a második nagy fejezetnél tartasz, akkor most megtudhatod, miért is volt Justin olyan agresszív a feleségével szemben

Az a végzetes nap amikor a családom ketté szakadt. Az egész miattam történt, pontosan jól tudom. Nem hibáztatom Rahelt, hiszen ő végig türelmes volt hozzám, és szeretett. Legjobban azonban azt sajnálom, hogy Over és Dose ezt mind látták... és hogy el kellett szakadniuk egymástól. 

*visszatekintés Justin szemszögéből*

- Sajnálom Justin, de sajnos nem maradt már sok ideje. A műtét sem tudott sokat segíteni, sajnálom. Már csak pár éve van hátra... 

Szóval meg fogok halni. Nem mondta hány év múlva, de kit érdekel - nem akarok meghalni. Családom van, rendőr vagyok, mindenkinek szüksége van rám! Mit fog tenni Rahel ha mind ezt megtudja? Overnek és Dosenak hogy mondom ezt el? A könnyeimmel küszködtem, eluralkodott rajtam a tehetetlenség. Aznap miután haza mentem, felhívtam a főnököm és közöltem vele a hírt. Sebastiannal is beszéltem, aki a telefonon keresztül elég csalódottnak tűnt. Rahellel aznap nem beszéltem. Overt és Doset is elutasítottam magamtól... Nem akartam velük beszélni. Talán ha elzárkózom, akkor könnyebben fogják majd ezt az egész dolgot feldolgozni... Azt, hogy meghalok

Este az ágyban feküdve Rahelnek direkt hátat fordítottam. Hallottam, ahogy felül az ágyon, majd sóhajt egy nagyot

- Justin, drágám, mi a gond? - mondta bársonyos hangon

- Semmi - morogtam a takaróm alól

- Ne mondd hogy semmi, nem vagyok hülye, látszik hogy baj van. Látom, hogy baj van, a gyerekek is látják. Mi történt? A munka-

- SEMMI RAHEL, SEMMI! - kiáltottam fel - NE ZAKLASS! NINCS KÖZÖD AZ ÉLETEMHEZ, NINCS HOZZÁM SEMENNYI KÖZÖD!  

- Szóval így állunk - mondta remegő hangon - Akkor... Azt hiszem jó éjszakát

Rahel lefeküdt, és hátat fordított nekem. Én utána egy kis ideig néztem a sötétben kirajzolódó formáját, majd hátat fordítottam neki, és lefeküdtem. Másnap reggel kifejezetten korán elhagytam a házat, még senki nem volt ébren. Időben odaértem a munkahelyemre, és szinte minden ugyanúgy volt mint szokott lenni. Elhatároztam hogy próbálok a munkámba belemerülni, hátha elfeledteti majd a betegségem, és a halálom... Miután hazamentem, továbbra sem szóltam senkihez. Rahel rám sem tekintett amikor haza értem, köszönni sem köszönt. Dose és Over csak nagy szemekkel rámnéztek, majd egymásra, de nem köszöntek. Érezték, hogy valami nincs rendben...

(...)

Mint mindig megint késő este mentem haza, azonban hazaérve, az ajtóban Rahel fogadott, papírokkal a kezében. A tekintete dühös, de inkább szomorú, aggodalmas volt. A papírokat lebegtette az orrom előtt miközben fusztráltan beszélt hozzám

- Justin! Miért nem mondtad, hogy már csak pár év van hátra?! Nem akarsz velünk lenni? Ezért vagy ilyen? Ezért dolgozol mostanában annyit? Ezért mész el szó nélkül az irodai szobádba? Ezért van minden?! - mondta idegesen

Én nem tudtam semmit mondani, ám éreztem, hogy valamit kell. Elöntött a düh, hogy eszembe juttata ezt az egészet már a házba belépve, és hogy máris letámadt. Miért kell? Miért kell mindent tudnia ami velem történik?

- Igen, meg fogok halni... - téptem ki az orvosi papírokat a kezéből - ...de ez nem tartozik rád! Ne üsd bele mindenbe az orrod Rahel, vagy meg fogod bánni!

Erre nem szólt semmit. Azonban amikor megindultam a lépcsőn felfele, a hangja máris süvített a levegőben felém

- Rendben, ebbe nem ütöm bele az orrom. Csak úgy gondoltam, mivel a férjem vagy, és szeretlek, így illene tudnom arról hogy itt hagysz minket! - mondta olyan hangon mint aki mindjárt sír - De egy dolgot elmondok... Attól, hogy meghalsz, még tölthetnél velünk több időt. Eddig minden olyan szép volt...