Novellák

The Devil's daughter

XXXXXXXXXXXXXXXXXX
Halihó! ~ 
Szóval ezt a fejzetet egy nemrégiben megtalált könyvem - azaz a legelső amit elkezdtem írni - ihlette. A nyelvezete próbált kicsit más lenni, valami számomra új amit nem próbáltam, remélem ettől még tetszik ^^
XXXXXXXXXXXXXXXXXX

Apámra pillantottam mikor is eszembe jutott, hogy valós történetét melynek cselekménye a múltba hatol vissza, nekem tudtomon kívüli, számomra nem ismeretes. Miért vagyok itt már vagy évek óta, helyen, ahová álmomban se kívántam volna idekerülésem? Apámra pillanták, mire is ő felemlté fejét és rám pillant, midőn elmosolyodik és közelbé nyomá orrcáját felém

- Mondd el kedves lányom? Mi bántja ártatlan lelkedet? - szólalá meg meglepően felhőtlen hangnemben

- Oh apám - süvíté hangom a levegőben - Ha te tudnád az én bánatom, nem tudnád enyhíteni! Azonban én gonolá nem egyszer, hogy egy történetet elmesélhetnél, ha már lányodként neveltél fel! - tekinték körbe a szobába

- Mondd édes lányom, mi az amit te úgy tudni szeretnél? - húzá összé apám szemeit

- Mondd el kérlek édes apám, hogy midőn neked fejed tetején szarvaid ékeskednek, nekem miért nincs fejemen ehhez hasonló korona? - pillanták szomorún apám szarvaira

- Édes lányom, szebb vagy te eme szarvak nélkül, hidd el nékem azt - mosolyodá el apám nyájasan - Azonban úgy érzem én, hogy bajod van még sok. Mesélj, mi bánt?

- Oh apám - kezdém újból regényem - El tudod-é nékem mondani, hogy kerülé én ide eme barlnagba melynek belseje oly sivár és lucskos - sütém le szemim

- Édes lányom, hol kezdjem azt! - tekinté apám a fellegekbe - Kezdem én a legelején, nem máshol! Anyád gyönyörű leány volt mikor én aztot megismertem... Arca mint a selyem, gyönyörű és bársonyos, a ruhája makolatlan, mosolya csinytalan de hívogató... Oly csodálatos, oly elkápráztató volt, mind most te, édes lányom! - tekinté apám büszke mosollyal reám - De sajnos, oh, sajnos! Anyád a magam fajta lény világra hozásához gyenge volt, törékeny, és születésed az ő életét követelte. Utolsó leheletével azt súgta nékem: "Neveld fel, vigyázz rá, óvd meg!" majd elmúlt létezni... Teltek az évek és az emberek akiknek a magam fajta élőlények ijesztőek, furák, azt kezdték a hátam mögött pletykálni, hogy én vagyon az ki megölte ama csodálatos asszonyt. Mivel nem akartam hogy mint lányomban, benned is kárt tegyé ama nép sereg, elhatározám hogy eme barlangba jövök, és téged innen ki nem engedlek a külvilágba. Azonban látnom köllöt, te nem vagy hozzám hasonló, nincs a fejeden szarv édes leányom. Te szabadnak születtél mint anyád, így ha menni akarsz eme torz barlangi lakájból, hát nem hibáztatlak én, menj, de gyorsan! Vissza se nézz errefelé, még bajba keverné engem és jómagad is! - legyintett mutató ujjával felém jóapám

Én keservesen tekinték rá, mire ő a kandallóra szegezé két nagy, vörös szemét. Én felállék a fotelből ahol az előbb ültem, és apámhoz lépnék, átölelve azt. Apám egyik kezét magam köré tekeré majd rám tekinté

- Jóapám, nekem eszembe nem jutna téged elhagyni, ki nevelt és fog is engem - mondtam a kandalló felé tekinté

- Édes lányom, addig maradj, ameddig akará, mivel néked eme hely örökké othont nyújt, h amár én nem is levék itt - mosolygá apám családiasan

- Édes apám, jó apám, hogy tudsz olyat modnai hogy elmené? Hát nem szereted jó édes lányodat? - kiáltám cserfesen

- Sajnálom - mondta szomorúságot hallatva

Másnap mikor is én felkelé, csend honolt lakájomban. Kimenvé a szobába, apám ült kanapén, orcája a kandalló felé nézett. Én illedelmesen ráköszöntem, de választ nem kaptam. Közelbé lépve apám székéhez, és megfordítva azt... látván hogy apámat a lélek már elhagyta...