Trees [Yoonseok/Sope]✔

i know, he knows

Tudja.

Tudja jól, hogy megint ott lesz.
Mindig ott ül a fák között,
az éppen aktuális könyvével a kezében. Ezért is megy oda minden egyes nap a barna hajú is, ki a Hoseok nevet viseli.

Most is oda tart, léptei egyre hangosabbak lesznek az avar és a faágak lévén,
melyek talpa alá kerülnek, mikor beér az erdőbe. Amikor közel ér ahhoz a bizonyos fához aminek a tövében szokott üldögélni az, kit oly annyira keres szemével, lelassít.

Már messziről kiszúrja a türkiz tincseket, melyek hirtelen lobbannak meg, mikor az felkapja fejét, mint mindig, mikor meghallja, hogy jön.

Először ijedtség látszódik arcán, majd rájön, hogy csak a barna hajú az, és vonásait rendezve küld felé egy apró mosolyt.
Tisztes távolságra áll meg tőle és ül le egy fa alá ő is.

Hónapok óta megy már ez így.
Hoseok minden egyes nap kisétál az erdőbe, a türkizes rá mosolyog, majd újra olvasni kezd, ő pedig csak bámulja.

Néha-néha a másik is feltekint könyvéből, és olyankor sokáig szemeznek. Azokat a pillanatokat kivételes becsben tartják mindketten. Van mikor egészen sötétedésig tesznek így.

Viszont ami igazán furcsa az egészben az, hogy még egyszer sem szólaltak meg egymás felé. Még csak egy köszönés sem hangzott el soha köztük. Mindig csak a mosoly meg a szemkontaktus.

Nem mintha ez rossz lenne. Sőt egyikük sem igazán érzi szükségesnek a szavakat. Hisz tökéletesen megelégednek azzal is, hogy nap mint nap látják egymást.

A barna hajú meg van győződve róla, hogy a másiknak igen csak tetszik az, ahogy szemeit legelteti rajta, de hogy őszinték legyünk mind ketten ugyan annyira élvezik a helyzetet.

Ugyan mindennél jobban szeretnék megismerni a egymást, de mindkettőjüknek vannak dolgaik, amiket nem szívesen fednének fel a másik előtt.
Annyira félnek, hogy tönkre tennék a még nem is létező kapcsolatot, és soha többe nem élvezhetnék ugyan így ezt a pár órácskát, hogy inkább nem szólnak egymáshoz.
Hisz egyikőjük sem szeretné, hogy a másik eltűnjön az életéből.

Furán hangozhat ez, egy kívülállónak, mert hát mégsem köti őket össze semmilyen kapcsolat, valamiért mégis az életük része ként tekintenek egymásra.
El sem tudják képzelni, milyen lenne egy nap anélkül, hogy ne látnák egymást.

Hoseoknak a zöld hajú lett az éltetője, és ez még csak nem is hazugság, vagy túlzás, hiszen csak miatta lehet most is itt.
De ez most nem is lényeges.

Az sokkal inkább..

Ahogy megcsillan a lemenő nap utolsó sugarainak fénye a mentolos tincseken, és gazdája felpillant könyvéből, majd tekintetük ismét találkozik, és figyelmüket immár csak egymásnak szentelik.

A halvány pír mindkettőjük arcán megjelenik, mikor végleg elvesznek a másik íriszeiben, és mindketten érzik, hogy ide szavak nem kellenek.

Pont jó ez úgy, ahogy van.

Hisz most, ebben a pillanatban minden megvan ami kell.
A kellemes szellő, ami az évszakhoz pont megfelelő,
és a virágok kellemes illata melyek csak most kezdtek nyílni.
A nap is tökéletes hangulatot teremtve ontja rájuk kissé vakító fényét,
majd ahogy egyre telik az idő,
mit ők szinte meg sem éreznek, teljesen el is tűnik, és csak bordós foltokat hagy maga után.

Egyszer csak a türkiz hajú megtöri a szemkontaktust, majd piros pulóverének egyik ujját feltűrve néz le csuklójára.
Miután értelmezi a számokat karóráján visszavezeti tekintetét a barna hajú szemeibe,
kissé csalódottan elmosolyodik, majd kapkodva teszi el könyvét hátizsákjába.
Feláll, majd felkapja az előbb említett tárgyat, megfordul és elindul előre.
Pár lépés után még visszanéz a másikra, aki ugyan ott ül, csalódottan, hiszen a nap legjobb része most sétál el.

A menta hajú megint csak egy mosolyra húzza száját, de most addig nem mozdul, míg a másiktól nem kap viszonzást a gesztusra.

Pár másodperc múlva megkapja amit akart, és ajkain a görbület még szélesebbre húzódik, szinte gyermekiesen édes vigyorba megy át, és mintha azt sugallaná a barna hajú felé,

'Holnap találkozunk'.