Trees [Yoonseok/Sope]✔

need those words

Sajnos a jó dolgokat mindig követik a rossz dolgok. Ezek együtt járnak. Pont úgy, mint az alvás és az ébredés.
És amint a menta hajú felébred a gyönyörű álomból, melyet Hoseokkal él át, egyből fejbe csapja a valóság.

Oly hirtelenséggel válik el a barna hajútól, ahogy csak tud és ered futásnak szinte azonnal.

Még ő sem tudja pontosan miért.

Talán mert egy vad idegennel létesített az imént igen csak közeli fizikai kapcsolatot, vagy azért, mert számára elképzelhetetlen, hogy ilyesmit csináljon, valamiért mégis megtette és ezért most nem ismer saját magára.

Hiszen Min Yoongi arról volt híres, hogy mindig megfontoltan és nyugodtan cselekedett. Sosem csinált eszetlenségeket, és mindig szófogadó volt.

Most viszont alighanem meghazuttolta személyét.

Számára viszont nem ez volt, a legmeglepőbb.

Amiért igazán kiakadt saját magán az az volt, hogy egyáltalán nem tudta megbánni amit tett.

Egyedül azért érezte magát rosszul, mert elveinek ellent mondóan viselkedett.

De magát a csókot, sosem tudná megbánni.

Jung Hoseok eközben még mindig a fa tövében üldögél. Vegyes érzelmek mardossák, miközben újra és újra lejátssza magában a pillanatot.

Sose hitte volna, hogy egyáltalán hasonló megtörténik még vele.

Izgatott lett. Várta, hogy ezután mi lesz majd. Boldog is volt. Boldog volt, hogy az eddig csak oly messziről megcsodált gyönyörűséget most még közelebbről is szemügyre vehette.

És rossz érzései voltak, amiért olyat tett, amit a másik megbánhatott.

Hiszen neki már mindegy mit tesz. Nincs mit megbánnia. Épp ezért mindig azt teszi amit jónak lát.

De nem akar, soha nem is akart ezzel bárhogyan is ártani másoknak, főleg nem a türkizesnek.

Az aggasztó érzések ellepik testét, amiért az a hatalmas boldogság most elnyomja a bűntudatát.

Ekkor ébred csak rá. Megszeretné ismerni azt a személyt, aki ennyiféle érzelmet kelt benne.

Szeretné tudni a nevét, szeretne beszélgetni vele. Most először érezi, hogy mégis csak szükségük volna szavakra.

A történtek után napok telnek el. Napok telnek el úgy, hogy a barna hajú kimegy az erdőbe, leül a szokásos fa alá és csak vár.

Várja a zöld hajút.

Azonban a fiú nem jön el.

Hoseok minden nappal egyre rosszabbul érzi magát.
A kezdeti boldogság már csökkenőben van,
a félelem és a bűntudat veszi át a helyét.

Minden nap csak vár és vár, hiába.

Ő is tudja. Mégis kimegy az erdőbe. Nem érdekli, hogy nem lesz ott a másik.

Úgy gondolja, csak idő kell neki és, hogy kicsit megijedt a történtektől, ezért egy darabig nem jön.

De reméli, hogy egyszer mindenképp arra fog kiérni a fák közé, hogy a menta hajú ott olvassa a legújabb könyvét a szokásos fája alatt.

És ez az egy gondolat ad neki reményt, ahogy elképzeli a jelenetet,
miként a türkiz tincseket lágyan meg cirógatja a szellő,
és a gazdája csillogó szemekkel, arcán a legszebb mosollyal tekint fel rá.

Már előre el is tervezi, ha ez tényleg megtörténhet újra, akkor nem fog szótlanul maradni.

Elhatározza, ki fogja nyitni a száját, és hangokat ereszt majd ki rajta.
Hangokat, betűket, szavakat és mondatokat.
Oly mindegy, miről beszél majd, csak az a lényeg,
hogy végre megszólaljon.

Hogy végre
tegyen egy lépést a felé,
hogy megismerhesse a másikat.