Trees [Yoonseok/Sope]✔

day after day

A menta hajú távozása után, Hoseok még jó pár percet eltöltött a fák társaságában. Már kezdett hűvösödni és a szél is feltámadt kissé, a nap eltűnése után.

Tudta jól a fiú, hogy nem lenne tanácsos megfáznia,
de valamiért mégsem tudott felállni. Egyszerűen nem volt benne elég erő, és a feje is megfájdult,
közben pedig egyfolytában a zöld hajún jártak gondolatai.

A kezdet jutott eszébe,
mikor egyik nap csúnyán összeveszett szüleivel, és valami békés helyet keresett ahol megnyugodhatott, és tisztázhatta magában a dolgokat.

Hoseoknak akkoriban sok problémával kellett megküzdenie, melyek közt vannak olyanok, amikkel élete végéig harcolnia kell.

Szüksége volt egy helyre, ahol eltudta felejteni ezeket a gondokat, és végre kicsit kipihenhette magát.
Ezért is ment ki aznap az erdőbe.

Úgy gondolta, az lehet a tökéletes hely.

Nem is tévedett sokat ezzel kapcsolatban, hisz ha nem is az erdő, de az alacsonyabbik fiú látványa, mindenképp megnyugvást, és felejtést hozott számára. Ha csak egy pár órácskára is.

Miután elgondolkodott mind ezen, nagy nehezen feltápászkodott a földről, és elindult haza.

Út közben, csupán csak két dolog járt Hoseok fejében.
A türkiz hajú, és az, hogy vajon hiányolni fogja-e onnan,
a fák közül, ha ő esetleg már nem mehetne oda többet.

Ezekre ugyan gondolni is rossz volt neki, persze hogy rossz. Hisz ki akarna ilyen véget, egy el sem kezdett történetnek?

Ő mégis nap,
mint nap elgondolkozik ezen.

Sosem hitte volna, még anno, hogy lesznek olyan problémái, amik ilyen szinten korlátozni fogják őt. Mindig annyira élet vidám és pozitív volt.

De hát mind tudjuk, hogy a jó emberek távoznak el leghamarabb ebből a nyomorult világból.

..Talán pont azért, hogy ne kelljen tovább itt szenvedniük, a megannyi gonosz és romlott lélek közt.

Nem tudom, hogy így van-e. Nem tudhatom. Hoseok sem tudja. Viszont nagyon reménykedik benne...

Elmélkedéseit, megszakítva lépett be a nagy családi kertes ház kapuján, mit otthonának nevezhet.

Édesanyja már javában készítette a vacsorának valót, apja pedig a nappaliban olvasta megszokott újságát.

Hangosan köszönt, hogy szülei észre vegyék, majd indult is volna szobájába, folytatni gondolat menetét ott, ahol abba hagyta, ám azonban nem ment az olyan könnyen.

Anyjával megint sikerült egy csendesebb, és nyugodtabb hangvételű veszekedést lefolytatnia, mely ismételten arról szólt, hogy nem kéne kimászkálnia sehova, főleg nem egyedül, hisz egészségére nézve nem épp a legjobb.

Szülei tudták jól, hogy mióta mindennap kijárkál, valamilyen rejtélyes oknál fogva sokat javult állapota, és ennek örültek is, de mégsem hagyhatták, hogy odakint egyedül mászkálgasson egyetlen fiúk.

Ők sem szerették volna, ha a vártnál előbb következik be, az aminek egyszer mindenképp be kell.

Ez már csak ilyen.
Sosem lehet rá eléggé felkészülni.
És miután napvilágot lát a dolog, mindenki akinek fontos vagy veled akarja tölteni az időt.
Ahogy te is velük.

De van, hogy ez fordítva is megesik. Van, hogy az ember inkább eltaszítja magától szeretteit azért, mert azt hiszi akkor mindenkinek jobb lesz, és ha megutálják, már nem fog fájni senkinek.

De ez a legnagyobb hülyeség, amit ember csinálhat.

Hisz így az utolsó emlékek ahelyett, hogy szépek és megbánás nélküliek lennének, teli lesznek bűntudattal és szomorúsággal.

Ezt a barna hajú is így gondolja, valamiért mégis a rossz utat választotta, és elszeparálta magát a külvilágtól.

Egyedül szüleivel ápolt normális, megszokott kapcsolatot. Mindenki mást ellökött magától.
Iskolai és gyerekkori barátait, ismerőseit egyaránt.

Csak hogy Hoseok ezt egyik napról a másikra tette meg, és még csak el sem mondta szeretteinek, hogy mégis miért. Nem akarta, hogy ők is sérüljenek.

..Pedig mondom, ő is tudta, hogy ez így nem helyes.