Trees [Yoonseok/Sope]✔

i can feel your breath

Mint mindig, a fáradtság most is ott bujkál szeme alatt felkelés után, és alig észrevehetően festi meg arcát a mindennapi álmatlanság.

Kicsit jobban belegondolva, igazán rég volt már, hogy rendesen tudott volna aludni, és ez ugyan lassan, de biztosan külsőjén is kezdett meglátszani.

Nem volt másképpen az étkezéssel sem, így hát testsúlyából nem keveset veszített az elmúlt idők alatt.

Lassan a fürdőszobai tükör elé állva végig néz magán. Meg bámulja szeme alatti karikákat, beesett arcát és szokásosnál sápadtabb bőrét.

Már most kikiáltja, hogy a mai nap biztos nem fog a kedvencei közé tartozni.

Dolgában megzavarja a csengő, és igyekezni kezd a hátra maradt teendőivel, majd azok elvégezte után már megy is a nappaliba.

Odalent egyből megpillantja szokásos magántanárnőjét, ahogy a kanapén ül és édesanyjával beszélget egy csésze tea mellett. Szerencsére az idő gyorsan eltelik, és hamar végeznek is mindennel, amit aznapra terveztek megtanulni.

A nő távozása után Hoseok ágyán elterülve merül ismét gondolataiba, majd az órájára pillantva rá kell jöjjön, hogy nincs már sok ideje az indulásig.

A barna hajú iparkodva ül hát le, egy megkésett gyors ebédhez. Abból is csak pár falatot fogyaszt el, majd indul is vissza az emeletre, hogy készülődhessen.

Felvesz néhány melegebb ruhadarabot, majd még utoljára igazít egyet haján a tükörnél.

Az előszobába gyors léptekkel halad, nehogy megint vitába bonyolódjon szüleivel, és a cipő meg a bőrdzseki felvétele után szinte azonnal el is hagyja a házat.

Sietős léptekkel indul meg az erdő felé a már jól megszokott úton, s közben természetesen csak a zöld hajú jár fejében.

Észre sem veszi, de már a fák között sétál és keresi gondolatainak főszereplőjét, azonban amint oda ér a szokásos helyhez, csalódottan néz körbe, ugyanis sehol sem látja a fiút.

Kissé szomorkásan ül le egy vastag fa tövéhez, és várja a türkizest.

Egy pár perc múlva a barna hajú, futó léptekre lesz figyelmes. Az ágak és levelek egyre hangosabban ropognak, ahogy az illető is egyre jobban közeledik.

Hoseok hirtelen úgy dönt kihajol a fa mögül, hogy láthassa ki az, azonban nem számított rá, hogy az a bizonyos személy már ilyen közel van hozzá.

Ugyan is az történt ez alatt a pár másodperc alatt, hogy a menta hajú futva sietett a szokásos helyére, mivel hogy igen csak elkésett, viszont ő sem számolt azzal, hogy az egyik fa mögül, majd meglepetés szerűen előbukkan a sötét barna tincsekkel megáldott fiú gyönyörű arca.

Így történik tehát, hogy a zöld hajú ijedtében megbotlik saját lábában és Hoseokon ér legközelebb szilárd felületet, majd mindketten hason terülnek el az avarban.

Először még csak fel sem fogják a kialakult helyzetet, majd szép lassan ahogy mindketten visszaszállnak földre, és kezdik felfogni a történteket, úgy kezdik hirtelen megrohamozni őket a gondolatok és érzések.

Mindkettőjük szíve kihagy néhány ütemet a felismerésben, hogy az eddig oly távolról figyelt másik féllel, most bizony hirtelenjében már fizikai kapcsolatot teremtenek.
Még akkor is, ha ez csak egy véletlen baleset folyamán válhatott valósággá.

Az idősebb szeretne először lépni, mert hát mégis csak ő az, aki a másikon fekve fosztja meg őt a mozgás szabadságától, valamiért mégsem képes arra, hogy tegyen bármit is.

Valami megbénítja egész testét, és teljesen cselekvés képtelenné teszi. Ő sem tudja pontosan mi az,
persze igyekszik arra koncentrálni, hogy kiderítse és már esetleges tippjei is születtek, mint például a barna hajú kellemesen és férfiasan
bódító illata, vagy talán az, hogy ajkai szinte súrolják a fiatalabb nyakának puha bőrfelületét, és ez azért még is csak valamilyen sokkban tartja.

Eközben Hoseok másra sem tud gondolni, csak a kellemes borzongásra, mely a rajta fekvő minden egyes kilégzésekor fut végig egész testén.

Gyorsan telnek a percek, és szinte szalad az idő.
Nem rég még a nap sugarai bevilágították az egész erdőt a lombkoronák résein át, most meg már szinte félhomály
telepedik le a fák közé, így hát egyszer csak történnie kell valaminek, és ez a valami nem más,
mint az alacsonyabbik fiú lassú mozdulatai,
ahogyan hangtalanul, kissé félénken felemelkedik a másikról.

Miután mindkettőjüknek sikerül ülőhelyzetben elhelyezkedniük, óvatosan egymásra pillantanak, csak hogy most egyikőjük sem tud félre nézni a másik íriszeiből.

Kínzó lassúsággal történik meg az egész pillanat, miként félénken kezdik megközelíteni egymást.

Nem gondolkodnak, nem állnak meg egy pillanatra sem, még csak oda sem figyelnek a józan ész hívogató szavára, hisz sokkal csábítóbb számukra az, amit most készülnek megtenni.

És mikor végre elérik céljukat, mindketten tanúsítanak egy kisebb megnyugvást, mert hogy amint ajkaik egymáséi lehetnek, minden felgyülemlett feszültség, szomorúság, bűntudat...
Minden rossz érzés, arra a pár gyönyörű pillanatra teljesen feledésbe merül, és szinte meg is szűnik létezni.

És ami talán a legfontosabb, hogy ebben a bizonyos pillanatban, pontosan ugyan azt érzik a legfontosabbnak.

Egymást.