Gyönyörű tévedés - Szalai Ádám

04. Remény

SZALAI ÁDÁM

Mikor kinyitottam a szemeimet egy negyvenes éveiben járó hölgy állt felettem, míg mellette egy öregedő úr, aki a szemüvegét igazította meg az orrán miközben az ágy végében a lapokat kémlelte. Amikor észrevették, hogy felébredtem felém tekintettek, míg a fejemet kissé oldalra billentettem és a kezemmel feljebb akartam ülni, de jobb kezemen egy fehér kötés éktelenkedett és a mellkasomban egy szúrást éreztem, ahogy megmozdultam, mintha egy kést szúrtak volna belém.

Az utolsó emlékem, hogy a pályán vagyok és épp a labdáért ugortam fel, hogy belefejeljek, de aztán hirtelen minden elsötétül. Nem értem mi történt, bár elég nyilvánvaló.

Kórházban vagyok, megsérültem és elég rendesen.

-Ádám, jól érzi magát? - igyekezett felém a doki,természetesen németül. A fejemet azonnal rázni kezdtem hisz semmi sincs rendben. A karomon kötés van és szinte megmozdulni nem bírok. Rohadtul nincs rendben semmi se. -Mi a baj? Mi a panasza? -kérdezett rá a doki, mire egy sóhajjal a másik kezemet, amin nem volt kötés a mellkasomra tettem.

-Fáj, fáj a mellkasom – nyögtem ki németül, mire az orvos bólintott.

-Egy két bordája eltörött – válaszolta, mire bólintottam. Már értem a fájdalmat, de ennek közel sincs vége.-A keze, ami be van kötve az eltörött – folytatta, de a végén lehajtotta a fejét, mire a szemöldököm a magasban szökött. Mi lehet még?

Megrázva a fejemet fel akartam húzni a lábamat, de olyan érzés tört rám, mintha a lábaim nem lennének a helyén,egyszerűen mikor a jobb lábamat megmozdítottam egy hatalmasat kiáltottam. Akkora kín tört rám ebben a pillanatban, hogy még a könnyeim is kicsordultak és a nővér azonnal ugrott, hogy a takarót leemelje a lábamról és óvatosan megigazítsa gipszbe kötött lábamat. A térdemig ért a gipsz és a lábujjaim figyeltek, míg a másik lábamat egy egyszerű fáslival kötöttékbe, de azzal minden rendben, kicsit fáj, de nem úgymint a jobb lábam.

-Mi a franc ez, doki? - követeltem magyarázatot a lábamra célozva mikor a nővér visszatakart, de a doki csak felhelyezte a szemüvegét a feje tetejére és megdörgölte a szemeit.

-Ádám, önnek térdszalagszakadása van –válaszolta, mire a fejemet oldalra billentettem és a jobbik kezemmel legyintettem.

-Az nem nagy ügy – vágtam rá vidáman hisz már történtek velem hasonló balesetek, de letudtam egy kis pihentetéssel és térdrögzítővel. Ez a focistáknál semmiség!

-Műtenünk kell, Ádám – szólalt meg, mire a szemeim majdnem kiestek és azonnal rázni kezdtem a fejem. Na, még mit nem! Nem fekszek kés alá. -Értse meg, ha nem műtik meg, akkor elbúcsúzhat a focitól – tette hozzá, de csak megforgattam  aszememet. És, ha meg műtetem magam, akkor is csak 50%-a esély van,hogy felépülők és focizhatok. Még, ha újra focizhatnék, akkor is az egy hosszabb procedúra és egy évet ki kell hagynom.

Inkább jajgatok az edzéseken, de nem fekszek kés alá.

-Ádám, esküszöm magának, hogy újra a pályára léphet, tökéletes szalagokkal – tette hozzá, de csak megforgattam a szemem.

-A döntésem rohadt egyértelmű még mindig. Nem! -Vágtam rá, mire a doktor sóhajtott és a nővérre nézett, aki az ajtó irányba bökött és az orvos bólintott. -És, ha magamra hagynának, akkor azt megköszönném. Pihenni akarok – tettem hozzá, mire bólintottak és egy szó nélkül elhagyták a szobám.Ez elég könnyen ment.

Túl könnyen.

Természetesen túl könnyen ment hisz a kórházi dolgozók lekoptatása után, Jázmin lépett be a szobába,szótlanul és a tekintetével a padlót leste. Mikor köszönt,akkor felnézett egy apró mosollyal, mire ajkaim akaratlanul is mosolyra húzódtak. Kezemmel jeleztem jöjjön közelebb, mire bólintott és az ágyam mellé állt, és a jobbik kezemmel megpaskoltam a helyet magam mellett, mire egy mosollyal mellém ült és átkaroltam a derekát.